Balázs György levelét osztjuk meg veletek nagy örömmel:

"
Amikor kialszanak a fények a moziteremben, vagy felgyullad a képernyő a nappaliban, egy varázslat veszi kezdetét. Együtt sírunk, együtt nevetünk, izgulunk és borzongunk olyan történeteken, amelyek ezer és ezer mérföldre tőlünk születtek. De van egy hatalmas igazság, amiről a hétköznapokban hajlamosak vagyunk megfeledkezni: ha önök nem lennének, mi tulajdonképpen semmit sem értenénk abból, mi és kikkel történt a filmtörténelemben. Önök nélkül a világ legmeghatározóbb történetei csupán távoli, idegen képsorok maradnának.

Önök azok, akik hidat építenek a kultúrák, a nyelvek és az emberi sorsok között. Nem csupán lefordítják a szavakat, hanem hazai otthont adnak nekik. Olyan ikonikus hangokat ajándékoztak és ajándékoznak nekünk a '80-as, '90-es és a 2000-es évektől kezdve mind a mai napig, amelyeket még negyven-ötven év múvla is generációk fognak idézni.

Gyakran mondják, hogy a szem a lélek tükre, de a filmvásznon a hang az, ami a karakter szívverését adja. Mit érnénk mi a legnagyobb filmes legendák nélkül, ha nem az önök összetéveszthetetlen orgánumán szólalnának meg? Mert a magyar filmtörténet és a közös emlékezetünk elképzelhetetlen lenne anélkül a zsenialitás nélkül, amellyel Nagy Feró adta oda a lelkét a pimasz Ford Fairlane-nek, vagy amellyel Koncz Gábor dörzsölt, férfias karakterei beégtek a retinánkba. Önök keltték életre a gyerekkorunkat és a felnőttkorunkat végigkísérő legmélyebb barátságokat és pofonokat: Bud Spencer és Terence Hill elmaradhatatlan kettősét, akiknek a mondatait ma is minden magyar kívülről fújja.

Önök kellettek ahhoz, hogy Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger ne csak távoli, izmos akcióhősök legyenek, hanem a mi hősünkévé váljanak a képernyőn. Dörner György utánozhatatlan, karizmatikus tónusa, Scherer Péter zseniális és imádnivaló energiája, Kálloy Molnár Péter ezerarcú játéka, és még megannyi csodálatos művész munkája mind-mind egytől egyig kellettek ahhoz, hogy a mozi igazi élménnyé váljon Magyarországon. Sok-sok olyan ember áll a mikrofonok mögött, akik nélkül lelkileg és kulturálisan is mérhetetlenül szegények lennénk.

Ez a hivatás a legnagyobb fokú alázatot követeli meg, hiszen a legnagyobb elismerésük gyakran az, ha a néző észre sem veszi a munkájukat, annyira eggyé válnak a látott karakterrel. Bár az arcuk sokszor rejtve marad, a hangjuk ott él a fülünkben, a lelkünkben és a kollektív emlékezetünkben.

De ez a csoda nem állt meg a múltban. Végtelenül büszkék vagyunk a fiatalabb generációra és a legújabb tehetségekre is, akik ma lépnek a mikrofonok mögé. Ők azok, akik a legújabb blockbustereken, a mindannyiunkat beszippantó modern streaming-sorozatokon és a legfrissebb mozisikereken keresztül tartják életben ezt a gyönyörű örökséget. A mai fiatal hangok elképesztő frissességgel, modern dinamikával és ugyanolyan mély szakmai alázattal formálják meg korunk új hőseit és antihőseit. Nekik köszönhető, hogy a mai tizen- és huszonévesek ugyanolyan rajongással idézik a kedvenc karaktereiket, mint ahogyan azt a szüleik tették évtizedekkel ezelőtt. Ők a garancia arra, hogy a magyar szinkron legendás színvonala a jövőben sem vész el.

Köszönjük a végtelen türelmet, a precizitást, a tehetséget és azt a rengeteg érzelmet, amit a munkájukba fektetnek. Köszönjük, hogy érthetővé, átélhetővé és felejthetetlenné teszik számunkra a filmtörténelmet. Önök a magyar kultúra láthatatlan, de legfénylőbb oszlopai."

Akikről ritkán beszélünk:

Halász Aranka színművész

Mindenki örülne ilyen nagymamának, grófnőnek, nagynéninek vagy hasonló csodatévőnek, mint ahogy az ő hangján szólalnak meg a figurái. Nemcsak kedvesség, de rengeteg humor, intelligencia, élettapasztalat árad minden szerepéből.

Igazi lady, minden mozdulatából elegancia árad. Akik ismerik tudják, hogy mindig felkészült, pontos munkát végez, a legnehezebb szerepekben is megtalálja azt a pluszt, amitől igazán "halászari"-s lesz.

Személyes kedvencünk az Élet dicsérete grófnője, aki elsősorban kiskutyájával foglalkozik, de amikor szükséges azonnal a történések elejére áll, és kiválóan segít mindenben amiben csak tud.

"Ahogy az Operettszínházba kerültem, rögtön jelentkeztem a szinkronba is, hiszen a kollégák is nagyon sokat szinkronizáltak. A régi Pannonia Filmstúdióban kezdtem, hetven forintos gázsival, tíz tekercset kellett megcsinálni érte. Nagy szám volt, ha valaki szinkronizált, mert akkor még csak a színészek szinkronizáltak.

Nem volt mobiltelefon, a színház büféjében volt egy vonalas telefon, és volt egy motoros futár, aki kihozta a diszpozíciókat. Egyszer, amikor az öltözőben ültünk, az ügyelő beleszólt a mikrofonba, hogy “Halász Aranka, a szinkronból keresik”. Mivel az ügyelőt mindenhol hallják a színházban, mindenki megtudta, hogy az Aranka már szinkronizál is. És akkor én, mint “nagy szinkronszínész”, a hetven forintos gázsimmal, levonultam a büfébe. Érdekes, izgalmas szakma ez, de senkinek fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen mi is ez pontosan.

Egyedül vagyok egy stúdióban két képernyő előtt, az egyiken a film megy, a másikon a szöveg, amit mondanom kell. Ha új a szerep, akkor a rendező elmondja, hogy körülbelül miről szól a film, mi a dolgom benne, hogy “jó vagy rossz” nagymama vagyok-e. Ha hosszabb szöveget kell mondani, azt szoktuk mondani, hogy tíz centis. Nemcsak a szöveg ritmusát kell felvenni, egy tekercsben nemcsak szöveg van, hanem tartalom és jellem is, pontosan úgy, mint a színházban. Tudni kell, hogy milyen hangulatban van a szereplő, hogy jól ébredt vagy rosszul ébredt, van-e bánata vagy nincs, ezeket rögtön le kell venni, és ez a nehéz, ezt nem tudják sokan." - mesélte a művésznő.

(Színház Online interjú)

Nektek melyik szinkronja a legemlékezetesebb?

Ugye, színházban is láttátok?

(Fénykép: a művésznő saját fotója)