Főoldal

















RÓLUNK SZÓL: Nem minden arany, ami fénylik

Dühös vagyok. Annyi mindent kaptam az első évadtól, olyan mélyen tudtam azonosulni a szereplők problémáival, az élethelyzetekkel, amikbe kerültek, a kapcsolataik katyvaszával, hogy úgy érzem nem érdemeltem meg a végén ezt a gyomrost. Együtt nevettem, és együtt sírtam a karakterekkel hétről hétre, még akkor is, ha nem is mindegyikük a kedvencem. Velük tartottam erre a különleges utazásra, hogy egy kicsit jobban felfedezzem az emberi természetet, a bennünk rejlő lehetőségekről tanulhassak. És milyen remek egy évünk volt! Minden pillanata érzelmeket váltott ki belőlem - talán ez már a korral járó szentimentalizmus?-, melyekből rengeteget tanultam magamról és szeretném hinni, hogy segített az érzelmi intelligenciám fejlődésében is. Mégis hullámvasút volt, mely hol felkavart, hol gyengéden ringatott. A Rólunk szól nem egy könnyed karakter dráma, hanem az a sorozat, mely megérint, megvisel, és meghozza az eszed. Értékekre nevel.




 

Az a helyzet, hogy nagyon cserben hagyott ez a finálé. Bármennyire is imádom a Rebecca-Jack centrikus epizódokat, amikor az egész világ csak körülöttük forog ez most mégis hatalmas csalódás volt. Lerombolt mindent, amit az eddigi epizódokkal felépített, és kételyt ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon mennyire is ismerem kedvenceimet. Rebecca vágyódása az éneklés iránt tökéletes álmodozóknak szóló, inspiratív sztori is lehetett volna, ha nem csak arra ment volna ki a játék, hogy kiaknázzák Mandy Moore kisiklott énekesnői vágyaiban megmaradt reménysugarakat. Jacket, akit pedig mindenkinél jobban tiszteltünk - talán csak Adam Braverman és Taylor edző múlta felül-, negyven perc alatt földig alázta saját magát. Holott itt is nagyon könnyű azonosulni az alap motívummal. A jó fiúk sosem nyernek. Nagy igazság. Velük mindig csak kicseszik az élet - ezt akár tanúsíthatom is-, és amikor átállnának a sötét oldalra, akkor nem egy fuvallat segít nekik megtenni az utolsó lépést, hanem leszáll egy angyal a mennyekből, hogy megmentse a jótét lelket mielőtt bűnössé vállna. Van benne valami hollywoodi mámor, ami az életre fele annyira se jellemző, mint a kisképernyőinken megjelenő portékákra.

 
Hatásvadász. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Rólunk szól-t, akkor ezt választanám. Sunyi mód, bármit is tesz csak az érzelmeinkkel akar játszani, és úgy zongorázik végig a billentyűinken, mint ahogy Lang Lang pötyögi a hangjegyeket. Szinte már érzelmileg zsarol bennünket, a sarokba szorít, és ahelyett, hogy menekülnénk előle, hagyjuk, hogy leterítsen és átjárjon bennünket ez a különleges érzés. Sokáig nem tudtam megfogalmazni mi ez, de az évad tükrében leginkább a Disney sziruphoz tudnám hasonlítani, amit bemárt végtelen mennyiségű minőségi drámába. Így nem önfeledt, boldogító érzések fognak belénk költözni, hanem igenis a rideg valóság, mely időnként keményen osztogatja a pofonokat, mi pedig tűrjük, mert úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk ellene. És ezért nem tudom a Parenthood vagy a Friday Night Lights magasságaiba emelni. Mindkét produkció tökéletesen emberi figurákkal volt tele, ahol sosem éreztük, hogy csak kihasználják az érzékenységünket, hanem tényleges emberi problémákkal szembesültek hőseink, akiket a személyiségük vezetett az úton. Ez a Rólunk szól-ban még véletlenül sincs így. Itt bármi is történik az arra megy ki, hogy felültessen bennünket a hullámvasútra, és érzelmeket csikarjon ki belőlünk. Még akkor is, ha nem feltétlenül szeretjük minden karakterét. Itt az érzés vezeti a karakter a bonyodalmakba, aki az események forgatagában alaposan összezavarodik és hibázni kezd. Kihasználják a karaktereket az alkotók, hogy elérjék céljukat. És emiatt az egyik legerősebb dráma sorozat, ami az utóbbi években készült. Az amerikai network televíziózás legfélelmetesebb fegyvere, mely ha egyszer eltalál bennünket, garantáltan leterít.

Úgy érzem kihasznált. Érzelmileg lemeztelenített, és addig édesgetett magához, míg teljesen el nem olvadtam tőle. Olyan ez, mint mikor beleszeretsz valakibe, azt hiszed ez örökre szól, aztán egy nap arra ébredsz, hogy ez igazából nem is szerelem, hanem vágyódás egy ábránd után, amit kialakítottál a fejedben a dologról. Egy illúziót kergetsz, melyre szomjazol, mert ez valami egészen más. Délibáb a kietlen sivatag kellős közepén, mely megvezet, és te teljesen elveszel benne. És minden hibája ellenére, bármennyire is dühös vagyok rá emiatt, egy percig se bánom. Ez az a fajta kapcsolat, melybe be kell kerülnöd ahhoz, hogy általa jobban megismerd önmagad. Tudd, mi az, amire igazából vágysz, és el tudd különíteni a valóságot az álmoktól. Önismeretre oktat, és megtanít a helyén kezelni az érzéseid. Rengeteget ad, miközben kitágítja az érzelmi spektrumodat. Közben mégis csal. Szemtelenül. Egy olyan szemüveget ad rád, melyben egy kicsit elferdíti a valóságot. Átszinezi a dolgokat, mindenből az ideális végletet barangolja be. A középutat alig ismeri. Mondanám, hogy szines, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy ez csak illúzió, mert igazából ebben a sorozatban a legtöbb értékelhető dolog fekete vagy fehér. Nem merült el jobban Randall pánik betegségében, nem foglalkozott különösebben Kate és az anyja kötelékével, és végig átvágott bennünket Kevinnel kapcsolatban. És ha mindez nem lenne elég, a végén még bevitt egy erős gyomrost is Jack személyiségébe, melyet a semmiből rántott elő, mintha valami nagyot akart volna lépni a fináléban, amivel sokkolhatná az embereket, de nem úgy, ahogy ők elképzelték. Csak ezzel sajnos a karakter körüli kultuszt rombolta le.

Viszont egy valamit el kell ismernem. Nem lépték meg azt, amire mindenki fel volt készülve, és ami miatt mindenki retteget az érzelmi finálétól. Helyette valami egészen mást adtak. Valami értékelhetetlent, mely után más ízzel vonulunk el szünetre. Ad fél évet, hogy átgondoljuk szükségünk van-e erre a kapcsolatra, vagy sem. Mondhatnám, hogy kitisztítja a gondolatainkat, de igazából csak ürességet éreztem magamban utána. Bekészítettem a papírzsebkendőket és lelkileg heteken keresztül készültem a nagy érzelmi bummra, amivel majd duzzaszthatom a Temze vízszintjét, ám a katarzis elmaradt és csak csalódást hagyott maga után. Dühös viharként tombolt végig a lelkemen, elpusztítva mindent, amit addig felépített. Hiába volt zseniális a színészek játéka, egyszerűen annyira karakteridegen volt mindentől, amit korábban láttunk, hogy fájt nézni. Persze ki szeretné azt hinné, hogy a szülei tökéletesnek tűnő kapcsolata is kátyúkhoz érhet egyszer? És ahelyett, hogy kikerülné őket, az együtt töltött évek helyett, melyek megedzették őket csupán belesodorják a felkavaró vulkánba, mely mint egy forró láva kitör és mindent elpusztít körülötte egy szempillantás alatt.

Ekkor tettem fel magamnak a kérdést: Dan Fogelman egy zseni vagy csak egy csaló? Nehéz megválaszolni, mert mágusként játszik a szemünk előtt. Hiába figyelem a kezét, hogy nem csal-e, valahogy mindig sikerül neki a trükk. Azt állítja mindigis ezen a ponton szerette volna befejezni az első évadot. Bizonyos szempontokból megértem. Lehetne tökéletes is, de nem az. Az egész epizód erőltetett, helyenként pedig kifejezetten vontatott volt. A befejezése pedig csapnivaló. Hiába zseniális a záró monológ és montázs, hiányérzet árad belőle. Nem válaszolja meg a kérdést, amire mindenki kiváncsi. És ez olcsó trükk. Mi több, egyenesen szánalmas. Kihasználja a nézőt, miközben meg akarja lepni. A finálé megosztotta a közönséget. Sokan úgy keltek fel a kanapéjukból, hogy mi volt ez az epizód. Lesz jövő héten szépítés? Mert így nem mehet el szünetre. Viszont figyelembe véve, hogy a Rólunk szól egy év alatt elérte azt, amit az Így jártam anyátoknak 9 év után sikerült, muszáj megemelnem a kalapom. Kérdés, hogy a módszer, amit választott mekkora nézőveszteséggel jár jövőre. Mert nem mindegy, hogy egy ilyen finálét egy sorozatzáróként könyvel el a készítő, vagy az első évada végén, amikor a kötelék bár már erős, mégsem törhetetlen. 

Az az igazság, hogy ha a szezon a "Memphis" című résszel ér véget mindenki elégedetten nyugtázná és a tökéletes jelzővel illetné ezt a szezont. Abban az epizódban egyszerűen minden megvolt, amire a néző vágyhat. Minden ízében tökéletes volt. Apa és fia egymásra találása és egy olyan búcsú története, mely mindenkiből kivált valamilyen érzelmet. Csak istenítve tudok beszélni erről a road movies epizódról, mert minden porcikája működött. Jót tett neki, hogy William centrikus volt, segített a nézők számára még mélyebb köteléket kialakítani a karakterrel, megérteni miért vált olyan emberré, aki akkor volt, amikor Randall megszületett és jó volt látni az evolúcióját a férfivá válásban is. Na és az a dal... Egyszerűen libabőrös lesz tőle a bőröm ha csak rá gondolok. Mestermunka. Minden ízében hibátlan alkotás, amely egy pillanatig sem érződik hatásvadásznak. Csupán emberinek. Ott áll előtted két férfi, akik egész életüket távol töltötték egymástól, majd az elmúlt hónapokban köztük kialakult kötelék kiteljesedik. Egyszerűen gyönyörű, szívbemarkoló krónika. Ahogy megragadta a témát, amilyen tisztelettel bánt a karaktereivel, amilyen érzelmi utazásra csábította a nézőit, kétségtelenül az évad csúcspontja volt. Sőt, talán a legfájdalmasabb is. Az ideális pont az első évad elvarrására.

Ám követte még két epizód. A "What now?" ("Hogyan tovább?" - a szerk.) a maga módján a kielégítő, tisztelet teljes búcsú epizód volt. Napjaink hőseire fókuszált, és mindarra, amit ebben az évadban felépített köréjük. Kihasználta a karakterek erősségeit, hagyta, hogy mindenki ugyanannyira domináljon, és ha nem is tudott felnőni az előző epizód szintjéhez, mégis nagyon közel került hozzá minőségileg. És mondok valamit. Sok szempontból ez volt az igazi finálé. A legtöbb történetszál ebben az epizódban búcsúzott el tőlünk. Itt láthattuk beteljesülni Kevin karrierjét és szerelmi életét - melyet egy nem várt fordulattal igyekeznek elvenni tőle, ami engem megint teljesen felcseszett, de ez egy másik történet-, itt tette meg Kate a nagy lépést abban, hogy megnyíljon Toby-nak, és ez volt az, ahol Randall figuráját teljesen lenyomta a felesége, Beth. Hiába volt egyszerűen tökéletes mindenki ebben a részben, hiába osztották el tökéletesen a játékidőt, mégis Beth és Randall figurája volt az, akik domináltak benne érzelmileg. Az ő jeleneteiket könnyeztem meg. Főleg Beth nagy beszédét, amely egyszerűen félelmetes volt. És utána az a lap... Nehezemre esett feldolgozni, mégis örültem, hogy egy kicsit végre ő is dominálhatott, és bebizonyíthatta ő nem csak egyszerű kellékfeleség, hanem neki igenis lehet funkciója is. És ha másra nem is akarunk emlékezni az első évadból, erre azért nem árt.

Tény, negatív szájízzel távozom az első évadtól, mégsem bánom meg a beleölt időm. Izgalmas, és sokszor kegyetlen érzelmi hullámvasutazás volt, melyek között akadtak feledhetetlenül könnyed, és soha nem akarom átélni pillanatok, melyek tökéletesen adagolva váltogatták egymást. Kevin szempontjából mindenképp az egyik legizgalmasabb epizód volt a "Jack Pearson's Son" (1x14. "Jack Pearson fia") rész, melyben olyat tett, mellyel nem csak meglepett, de amit talán sosem néztem volna ki a figurából, miközben magasabbra emelte a piedesztán Jack Pearson figuráját az apaszerepben. Aztán ott volt Rebecca és Jack lagzija is a fénypontok között, valamint az a bizonyos epizód is, melyben a gyerekvállalásról vitatkoznak egy bárban. Jack szinte végig üde színfoltként volt jelen, és a párosuk Rebeccával, illetve azokkal a dolgokkal, amiket megtettek egymásért egyszerűen példaértékűek voltak. Valamiféle fényként igyekezett pislákolni a remény kihunyt csalagútjában. Élveztem Kevin fejlődéstörténetét, tetszett ahogy közelebb hozták Randallel minden kölyökkorukban elszenvedett ellentét ellenére is. Mégis Sterling K. Brown játéka volt a szezon legemlékezetesebb alakítása, aki minden részben emberi érzéseket szállított és lejátszott mindenkit a színről - még a könnyed Milo Ventimigliát is.

Bár szeretem a Pearson család történetét, az azért nagy általánosságban elmondható, hogy nem rajongok minden szereplőjéért. Úgy indultam neki a szezonnak, hogy Randall a kedvenc, Kevin a legutáltabb, Kate pedig inkább a mérleg negatív fele felé libben, de közelebb áll a semleges zónához. Ahogy építették a sorozatot annyit borult ez a szerepkör, hogy Kevin felnőtt Randall szintjére - miközben megőrizte eredeti személyiségjegyeit, csak közben fejlődött, de még így is rengeteget hibázott-, Randall letaszíthatatlanul uralkodik a rangsor tetején, Kate pedig lecsúszott, mert úgy csinálta végig a teljes szezont, hogy csak a súlyproblémáiról hadovált, és ez egy idő után már unalmassá vált - bármennyire is fontos a téma, és bármennyire is jól kezelték. Rebeccával én végig úgy voltam, hogy nem tudtam hova tenni. Nem láttam annyira ártatlan, tökéletes báránynak, mint amilyennek látnom kellett volna - nála valamiért nem működött a torzító szemüvegem. Jack, nos... Egyértelmű, hogy mintaapa és sokáig úgy voltam vele, hogy ha "egyszer majd felnövök, olyan szeretnék lenni, mint ő", aztán tizenkilencre lapot húztak és betörték a róla kialakított tökéletes üveges képet. Én pedig ott találtam magam a sarokban, megbújva, mert most nem tudom hova tenni a figurát. Olyan ez, mintha kitettek volna a semmi közepén és megkéne találnom a hazavezető utat a Madárijesztő és társai nélkül. Egyre csak azon kattog az agyam, hogy mi történhetett vele, hogy hagyhatta, hogy ennyire szétessen a tökéletes élete... William, nos, mit is lehetne róla mondani? Kedveltem, nagyon. Akárcsak Beth-t. Vagy Kevin bármelyik nőjét. Najó, talán náluk azért kicsit jobban.

A Rólunk szól lehetett volna egy tökéletes első évadot szállító sorozat is. Ilyen közel volt. Már ott állt az üdvösség csarnokában, mint a New England Patriots 2007-ben, amikor is veretlenül jutottak el a SuperBowl-ig, ám ott megtörtént a rettegett balszerencse, és kikaptak a New York Giants-től. Csak hogy itt nem mástól kaptak ki (például a network visszajelzések befolyásától), hanem az alkotók egy öngóllal kérdőjelezték meg a jövőjüket. Amiért valahol hálás vagyok. Ébresztő pofon volt. Van min gondolkodnom a Rólunk szóllal kapcsolatban, és pontosan ez volt a készítők célja. Még ha a módszereikkel nem is értek egyet, mindenképp felkavarták a lelki világom, és mivel vágyok a megnyugvásra, ezért visszatérek. Viszont felmerül bennem a legfontosabb kérdés is a jövőre nézve: Vajon meddig lehet játszani a nézők érzelmeivel? Nos, drága barátom, erre a kérdésre csak egy módon kaphatunk választ. Menni kell tovább, és megnézni hol szakad el a cérna.
 

Kedvenc karakterek:
3. Kevin
A felnőtt, vagy az eltévedt bárányka? Nem indult túl fényesen a kapcsolatunk, az idő azonban mégis Kevint igazolta. Miután összejött Sloane-nal elkezdtem imádni. Hibázó harmincas, aki szenvedélyes, és nagyon tud szeretni.

2. Jack
A mintaapa. Akire minden valamire való pasi is hasonlítani szeretne. Jack mindennél jobban szereti a porontyait, imádja a feleségét, és bármit megtenne a családjáért.


1. Randall
A hibátlan figura, aki a legkevésbé sem hibátlan. Makulátlanságán csupán pánikbetegsége ejt csorbát, melytől emberivé válik. Nélküle már túl tökéletes férfi lenne.

 

Legjobb epizódok:
3. "Pilot" (1x01.)
Premier: 2016. 09. 20.
Magyar premier: 2017. 02. 06.
 
Az a csavar ott a végén... Egyszerűen gyönyörű, mi több egyszerűen feledhetetlen volt. Remek bemutatása a karaktereknek, mely mellőzi szinte az összes pilot problémát.
 
2. "The Big Day" (1x12.)
Premier: 2017. 01. 17.

Az eredettörténeti epizód, mely a közvetlen kiváltó eseményeit meséli annak, ahol a pilotban felvesszük a fonalat. Szigorúan a múltban játszódó epizód, melyben Rebecca terhességének utolsó napjait követhetjük nyomon, aki elfelejtette Jack születésnapját, melyben visszatér Dr. K. csak hogy az ő történetét is megismerjük, és mely bemutatja a tűzoltót, aki Randallt vitte a kórházba aznap. Gyönyörű játszmája a sorsnak.


1. "Memphis" (1x16.)
Premier: 2017. 02. 21.

Nem is lehet kérdéses az első szezon nyertese. Egy road movie epizód, melyben megismerjük William életét, és láthatjuk kiteljesedni a kapcsolatát Randallel. Feledhetetlen nótákkal, az egyik legvarázslatosabb város muzsikájával, egy nagyon is megható történet tárult elénk.

 

Less be a SZINKRON kulisszái mögé!
(Szinkron járás)

 

 



Hozzászólások:
Oldalanként
Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék