Főoldal

















Vámpírnaplók: Viszlát, Mystic Falls!

Véget ért a Vámpírnaplók. A vérszívók újabb korszaka zárult le a Buffy, a vámpírok réme bemutatójának huszadik évfordulóján. Sorszerű volna? Meglehet. Mindkét sorozat meghatározta a műfajt, de míg Elenáék története itt kimerült, addig Buffy ennél jóval többet tett le az asztalra. Mégis hihetetlen belegondolni, hogy a történet, mely 2009 szeptember 10., egy egyszerű szerelmi történetnek indult az azóta eltelt időben hova fejlődött. Az ellenségek jöttek-mentek, de Mystic Falls sosem hazudtolta meg magát. Megmaradt egy kellemesen pompázó, mágikus helyként. Miután sikerült leküzdenie a saját korlátait, a széria mintha új erőre kapott volna és ha lehet ilyet mondani, akkor a csúcson szállt ki a játékból.




Én már évekkel ezelőtt kiszálltam a sorozatból. Tény, nem azért, mert nem kedveltem, vagy mert beleuntam, csupán nem jutott időm rá, és egy idő után már nem is hiányzott. Egyre nehezebben folytak le a részek, majd pedig elapadt a vágy a folytatásra. Ám még én is visszatértem Nina Dobrev utolsó részeire, melyek alaposan megráztak, mégsem voltak képesek visszacsábítani (erről a BNV-ben meséltünk, a szerk.). Sokkal inkább félelemmel és a feleslegesség érzésével töltöttek meg. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább éreztük, közeleg a vég. A vég, melyre minden egykori néző visszajön. Részben, mert kiváncsi hova jutott el a történet, részben, mert érdekli miképp zárják le a 8 évados történet áradatot, részben pedig azért, mert úgy érzi ezzel adózhat egykori kedvence emlékének. Engem ezen érvek elegye csábított vissza az utolsó három részre, és egy pillanatig se bántam meg. Fogalmam sincs, hogy az egész hattyúdalra ez volt-e a jellemző, vagy a vég közeledtének volt mindez betudható, de ismét úgy élveztem a szériát, mint amikor elindult.

Pörgő események viharos forgatagába cseppentem, ahol bizony időbe tellett felvenni a fonalat és kigobozni a szálak kusza hálóját. Mindig örömteli, amikor az ember azzal szembesül, hogy sok minden változott, mégis az alap dolgok, melyekre felhúzták a széria szekerét egy tapodtat sem változott. Még mindig a Salvatore testvérek közti kapocs tartja egyben a produkciót, és kettejük egymás iránti hűsége, mi több szeretete az, ami mozgásba lendíti a történéseket. Úgy ragasztják össze a darabkákat, mint ahogy két kicsi lego darabka összeáll. Nélkülük az egész sorozat teljesen más képet festene - kezdve azzal a ténnyel, hogy Caroline-nak boszorkány ikerlányai vannak Alarictől. Egy olyan grandíózus finálét húztak fel, mely a múlt sérelmeiből táplálkozik, annak minden fájdalmával és gonoszságával. Sőt, nem csak ismert és kedvelt negatív figurákat hoztak vissza a vég hajrára, de közülük többeket is legyőztek csak azért, hogy még nagyobb ellenfelek lépjenek a helyükre.

 

A Vámpírnaplók mindig is szerette túl licitálni saját magát. Míg fénykorában a tucat számra hulló szereplőknek köszönhetően itta be magát emlékezetünkbe, később ezek helyét a városi rendezvények vették át, most viszont már évek óta a jól ismert alap maggal dolgozva építgette és csinosbította a saját kis világát. Minden karakterét felfejlesztette, felrúgta a status quokat, és képes volt elmenni odáig, amiről senki sem hitte, hogy az a cápa nem fogja felfalni őket. A merészsége kifizetődő volt, hiszen 171 történetet mesélhettek el, melyek között szép számmal akadnak emlékezetesebbek is. Ha az ember egészében tekint a Vámpírnaplókra, akkor levonhatja a tanulságot: Ez egy bitang fordulatos, és eseménygazdag, sorozat volt. Hogy hibázott-e heti szinten? Mindenki hibázik, így ez sem lehet kivétel. Mégis képes volt valami olyan kiemelkedően lenyűgözött nyújtani, melyet egy pillanatig sem érzek elvesztegetett időnek. Hiába klisékre és sablonokra építkezett, alkalmadtán túlcsordult a nyáltenger és olyan szinten idegesítően rózsaszín volt, hogy az ember legszívesebben letagadta volna, hogy valaha is belenézett, mégis úgy keltem fel az utolsó epizódok után, mint aki valami egészen korrekt dolgot kapott az elmúlt 8 évtől.


Carolinenak iker gyerekei voltak, akik különleges boszorkányok voltak, és Alarick az apjuk. Ez egy olyan változás, amit én igazából fel se tudok fogni, hiszen amikor én utoljára belenéztem a szériába Caroline és Stefan között még dúlt a szerelem. Igazából valahol indokolatlannak is találtam - bár elszánt rajongók most tuti rám cáfolnak, hogy a gyerekek megjelenése és használata igen is valami nagyon fontos célt szolgált-, mely nekem nem adott semmi féle extra dolgot. Hiába építgette ügyesen a ház falaiban rejlő mágia jelentőségének létjogosultságát, hiába tette olyan elképesztően gonosszá Mon-El figuráját, mégis kezdtem úgy érezni, hogy a közte és a banda közti ellentét sokkal izgalmasabb eleme volt a dolgoknak, mint a köztük húzódó indulatokból fakadó állandó ellenségeskedés. A Vámpírnaplók egyik nagy problémája volt mindig is, hogy túl sokat fecsegnek és akciók helyett itt is inkább az alkudozás, és az önfeláldozás volt a jellemzőbb, mely ugyan hősies volt, mégis egy kicsit már a mérleget a másik irányba kezdte borítani. Pedig ennek köszönhetően jöttem úgy ki a 14. részből, hogy a rész végére minden eddig történt dolgot megértettem.
 

 
Bonnie miután ráébredt boszorkány mivoltára és elkezdték használni egy Willow-hoz nagyon hasonló utat járt be. Jobban belegondolva ő csupán csak egy a sok közös nevező közül a Buffy és a Vámpírnaplók között, melyet még akár egy tapasztalatlan néző is könnyedén kiszúrhat. Tulajdonképpen az egész Vámpírnaplók a Buffy alapötletére épült - halandó/különleges lány beleszeret egy vámpírba, majd egy másikba, csapattal dolgozik a gonoszok ellen, minden évadnak nagyobb a főellensége-, annyi különbséggel, hogy míg ott előszeretettel különültek el egymástól az évados gonoszok, itt azért vagy visszatértek, vagy némiképp tudatosabban követték egymást a poszton. És míg a Buffy képes volt elmozdulni az alap gondolattól, felnőni a szemünk láttára, addig a Kevin Williamson sorozata nem igazán akart hátat fordítani a románcnak, mely oly sokáig sikeressé tette a produkciót. Mondhatnám azt is, hogy a Vámpírnaplók egy modern Buffy akart lenni, de itt mégis hamar kipukkadt a lufi, és emiatt nem lett annyira meghatározó produktum. Pedig sokkal jobban épült fel, mint a könyvek.

Az egész Kad, a Pokol ura sztori remekül volt kidolgozva, mely megteremtette a kellő feszültséget és Mon-El figurája nagyon ügyesen kongatta meg a vészharangokat és etette kamu mesékkel hőseinket. Szépen játszotta ki őket, elérte, hogy a bosszú vezesse őket, és sikerült elvakítania hőseinket, akik a jó hírek hallatán utána se jártak, hogy vajon igaz-e amit mond. Időnként egészen félelmetes kedvenceink naivitása, mely ismételten az emberi gyengeséget ábrázolja. Néhány figura esetében például szó szerint. Stefan ugyais halandó lett, amitől még hülyébb lett, mint amilyen az elmúlt években volt. Ezért dobná el a kapcsolatát Caroline-nal, mondván, hogy így védi őt meg, és vezekelnie kell a bűneiért. Ezt a szálat ugyan nem engedték dominálni, mégis a lánykérés egy remek jelenetnek sikeredett a 14. részben. Valójában ránk is fért a sok negatív dolog után, pláne az a zseniális csattanó elé, mely alapjaiban rengette meg a sorozat egész világát. Ez az egész Stefan ember, Caroline vámpír románc csak még édesebbé teszi az egészet, és valami kis kedvességet csempész a jól ismert formulába.
 


Imádom, hogy a Vámpírnaplók még akkor is működik - sőt, talán sokkal jobban-, ha nem jelenik meg minden részében minden figurája. Kihasználva a hiányukat jobban el tud merülni bizonyos eseményekben és úgy tudja kavarni a trágyát, ahogy egyetlen veterán mezőgazdasági szakmunkás sem. Még, amikor csak egyszerű víz felszínnel szembesülünk, a vihar előtti csend megnyugtató hatása óvatosan babusgat el bennünket, csak azért, hogy aztán egy szempillantás alatt ránk szakadjon az ég. Szeretem, hogy ez a sorozat a végtelen mennyiségben elkövetett, megbánhatatlan hibákról szól. Arról, ahogy naívságból, vagy épp reménytől ittasan elkövetünk dolgokat, melyeket utána nem tudunk rendbe hozni és ez kisért bennünket életünk végéig. Egy ehhez hasonló monológ Alarictől Caroline esküvőjén zseniálisan kifejezte a széria legerősebb motívumait, ami miatt ilyen sokáig képes volt lekötni közönségét. Kihangsúlyozta, hogy a veszteségek hozták őket össze, azoknak köszönhetően kerültek közelebb egymáshoz, és ebben rejlik az összetartó erejük.

Sok mindent csináltak eszméletlenül jól a végén, de az az esküvő mindenképpen úgy lett megírva és megfilmesítve, hogy muszáj megnyalni utána mind a tíz ujjunkat. Vizuálisan egyszerűen lélegzetelállító volt, pedig Vámpírnaplók-szinten nagyon visszafogott volt, mégis tisztaságában és egyszerűségében rejlett valódi varázsa. Ha végig pörgetjük lelki szemeink előtt az eseményeket, melyek felbukkantak a sorozatban, egyértelművé válik, hogy nem volt párja, sőt még csak hasonlóan tökéletes hacacáré sem. Az alatta elhangzó szövegek pedig csak tovább erősítették, hogy a nézők a könnyeikkel küzdjenek és a valódi rajongóknál egészen biztosan e is tört a mécses. Emlékezetes jelenet volt, melyet nem szúrtak el holmi felesleges csatával, sem pedig olyan dologgal, amely tönkre tehette volna az egész élményt. Meghagyták annak, aminek lennie kellett. Két karakter szerelmének beteljesülésének, és ennek köszönhetően vált feledhetetlenné a jelenet. Még nálam is könnyedén minden idők legjobb esküvői jelenetei panteonjába került. Ha másért nem is, ezért mindenképp érdemes megnézni az utolsó előtti epizódot. A zene választás pedig egyszerűen tökéletessé tette az azt követő jelenetet.


Üdítő volt végre egy olyan lezárással szembesülni, mely szembe megy napjaink trendjeivel. Nincs benne a "Találkozunk 5-10 év múlva és innen folytatjuk!" ígérete. Lezárt, kerek történetet kapunk, melynek utolsó képsorai elgondolkodtatóak és felteszik a nagy kérdéseket, miután minden karakter méltó búcsút vett a rajongóitól. A kiteljesedés érzésével kecsegtet, mely után nem érzi azt a néző, hogy feleslegesen vesztegette el az elmúlt éveket, hanem sokkal inkább megnyugtatja, hogy volt értelme a bele ölt időnek. Ma már fehér yeti szinten ritka az olyan finálé, mely után az ember nem akar többet, ám pontosan emiatt lett a Vámpírnaplók befejezése véresen mennyei. Elvarrta a szálakat, méghozzá olyan elegánsan és szenvedélyesen téve, hogy a néző katarzisba került tőle. Hiába nem volt oka sirni a végén, bizony könnyen előfordulhat, hogy előtörtek belőle ezek az elrejtett értékek. Julie Plec és Kevin Williamson sorozatát sok mindenért lehet bírálni, de azt el kell ismerni, hogy ennek a lezárásnak az esztétikumát még a Milánói szépség is megirigyeli.

Epikus finálét ígértek, és állták a szavuk. Grandiózus finálét kaptunk, mely hiába tűnt hatalmasnak, valójában egészen visszafogott volt. Hősies, melyben a sorozat legjobb elemei domináltak. Egyszerre volt könnyfakasztóan romantikus, önfeláldozóan vakmerő, és szeretet-ittasan szenvedélyes. A karakterek 8 éves drámai csúcspontjaik (vész)harangjait döngették. A tetteik magukért beszéltek, miután érzéseik felszínre kerültek. Az utolsó, mindent elsöprő veszélyes ellenféllel az utolsó csata kifejezetten rettenthetetlen volt. Megjelentek a tettre kész érzelmek, melyek mindig is a sötétből mozgatták a szálakat. Caroline és Stefan kapcsolata csodás pillanatokat ért el - miközben akár csak a sorozat elején, Caroline-t igyekeztek megóvni, és kivonni őt az események forgatagából-, Damon halálmegvető vakmerőséggel vagánykodta végig az utolsó 40 percet, miközben Bonnie ismét egy újabb magas oktávot ütött meg képességeivel, melyek új szintekre emelik, mint boszorkányt. Az igazat megvallva Stefan és Caroline kapcsolata talán a kedvenc románcom, melyet ez a sorozat valaha felvonultatott. Tény, Caroline mindig is az egyik kedvenc figurám volt, és hála az égnek ez a végén sem változott semmit. Csupa jótét lélek, aki igyekszik villámhárítóként ellenállni a felé irányuló csapásoknak, miközben hőssé válik.


 
Nina Dobrev visszatérése olyan cameo dömpinget vezetett, melyre abszolút nem számítottunk. Akadtak olyan szereplők, akik csupán egyetlen snittre ugrottak be, míg mások akár szöveg nélküli váratlan felbukkanással rótták le tiszteletüket napjaink legizgalmasabb vámpíros portékája előtt. Rég elfeledett karakterek bukkantak fel, akik közül sokan nagyon rövid ideig képezték részét a történetnek, közben mégis irtó fontos szerepet töltöttek be hőseink életében. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy ne csak egy emlékezetes, de feledhetetlen hattyúdal tanui lehessünk. Bár a sorozat működött Elena nélkül is, kifejezetten szép íveket bejáró történetet kaptunk utána is, mégis visszatérése nagyon jót tett a történet befejezésének. Nélküle nem lett volna ennyire teljes a néző elégedettsége. Nina Dobreven is érződött, hogy élvezi  megformálni a fondorlatos Katherine-t, miközben pontosan olyan ártatlanul és édesen alakította Elenát, amilyennek a sorozat elején láthattuk. Igaz, egy kicsit vagányabb tálalásban, de hát ezt várnánk el Damon csajától amúgyis.

A Salvatore fivérek szerelmi története egy hasonmás, halandó lány iránt olyan magas ponton ért véget, melyről még évek múlva is beszélni fogunk. A kedves kis történet már jó rég levedlette az összes őt meggyengítő rétegét, és egy kifejezetten izgalmas, fordulatos sorozattá nőtte ki magát. Hiába beszéltek benne sokszor jóval többet a kelleténél, mégis amikor akciózni kellett, akkor nem spóroltak az események zuhatagával. Ez krisztálytisztán kidomborodott az utolsó pár epizódból is. A végére csak sikerült megértenem a készítők szándékait, melyeknek köszönhetően világszerte rajongók milliói követték figyelemmel hétről-hétre a produkciót. Minden keményebb epizódot egy kicsit lágyabb követ, melyben más elemek dominálnak, más megközelítésből igyekezett elszórakoztatni nézőit, mégsem kevésbé annyira élvezetesen téve, csak egy kicsit másképp. A változatosság pedig mindig is jól állt a szériának.

 

Hogy kinek mit jelent a Vámpírnaplók, és milyen szinteken kötődik hozzá az az egyén elszántságától függ. A lezárástól azonban ez a kötelék nem fog meggyengülni, sokkal inkább megerősödik, miközben felszabadítja a néző lelkét, helyet biztosítva a számára a következő szenvedélynek. Amit itt műveltek a végjátékban, azt csakis a tökös, elszánt és kifogástalan szavakkal tudnám jellemezni. Példaértékű, hogy 2017-ben megmerték lépni, hogy befejezzék a mesét. Makulátlanul vezették végig a nézőt az utolsó epikus összecsapáson jó és rossz között, mely ugyan nem az egész világot fenyegette, csupán egy kicsiny, amerikai városka lakóit. Ám ennek lakói olyan elszántságról tettek tanubizonyságot, hogy az ember legszívesebben elgondolkozna azon, hogy oda költözzön, mert ha ilyen hősök védelmezik, akkor bizonyára oltári egy hely lehet. Az utolsó 42 perc kiérdemelte a pöpec osztályzatot. Vámpírnaplók, köszönjük, hogy ilyen sokáig léteztél, és egy ilyen emlékezetes búcsúval hagytál itt bennünket.

 

 

 

 
 

 















Hozzászólások:
Oldalanként
Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék