Főoldal

















Mozart in the Jungle III. - Velencei kavalkád

Gael García Bernal könnyedén minden idők legjobb színésze. Úgy lubickol a szerepében, ahogy csak nagyon kevesen tudnak. A Maestro, mint egy szórakozott, nagyra nőtt gyerek, mesteri tehetséggel megáldva teljesedett ki ebben a szezonban. Félelmetes volt nézni a játékát, és a karakter evolúcióját. Kétségtelenül ő napjaink egyik legerősebb és legszórakoztatottabb figurája. Csak miatta érdemes időt szánni a Mozart in the Jungle-ra. Tőle megtudhatjuk, hogy figurákat hallucinálni és hozzájuk beszélni távolról sem annyira ciki, mint amennyire a társadalom ezt ránk akarja erőszakolni. A művész ettől teljesedik ki és az, hogy képesek vagyunk rá csak azt fejezi ki, hogy bennünk is egy zseni lappang. Valahol. Egészen mélyen elrejtve a sok koszos doboz alatt.




Egyedi a kapcsolatom a Mozart in the Jungle-lal. Amikor 2014 végén debütált az első évad az Amazonon instant szerelem volt. Beleszeretni egy pillanat műve volt. Épp hazafelé tartottam december végén, amikor kijött és ezt néztem a repülőn, a transzferben és otthon fejeztem be. Teljesen megvesztem érte, annyira zseniális volt. Egy évvel később azonban már másképp jött ki a lépés. A jó emlékek megkopott lelkesedést hoztak magukkal a folytatást illetőleg. Hiába a jó visszhang, a sok pozitív gondolat barátoktól, Twitter társaktól és a szaksajtótól, egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Folyamatosan halogattam, végül pedig egyszerűen csak kimaradt. Nem volt időm bepótolni, pedig mindössze csak 5 órát ölel fel egy szezon. Végül azon kaptam magam, hogy nem is hiányzik annyira, mint kellene neki. Ám, amikor meghallottam, hogy a harmadik évadot Velencében forgatják és megszerezték Monica Bellucci-t is, egy percig sem volt kérdéses a visszatérésem. Lelkesedésem ismét az egekbe csapott és óriási elvárásokkal ültem le a sorozat legfrissebb évada elé, bízva abban, hogy mostanra napjaink egyik legjobb sorozatává vált.



 
Ez a szezon egy kicsit az elveszettségről szólt. És sajnos ez érződött is rajta. A szezon Velencében játszódó része erős volt. Nagyon ügyesen játszották ki Hai Lay figurájának a kétségbeesését és útjának minden szenvedése valódiságát. Érződött rajta a csalódottság és a tanácstalanság. Míg a Maestro igyekezett újra formálni saját magát, szokás szerint segítette a fiatal művész lányt, aki a helyét kereste a világban. Kettejük kapcsolata a legérdekesebb pontja a sorozatnak a Maestro személyiségét követően. Jeleneteik tele vannak érzelmekkel, szenvedéllyel és kimondatlan gondolatokkal. Árad belőlük az energia, tele vannak élettel és vonzalommal. Leginkább mégis egy dallamra hasonlít, amely lassan teljesedik ki. Fokozatosan kerít hatalmába, mégsem jut eszedbe szorítani nekik, hogy kiteljesedjen. Csak ámulsz, amikor megtörténik. Ha egyáltalán valaha is megtörténik. Kapcsolatuk rabjává válsz, miközben szálaik egyre távolabb kerülnek egymástól. Zseniálisan van felépítve.

Ám még ezen is képes volt túl mutatni az első 5 részben La Fiamma és a Maestro figurája. A vonzalom tagadhatatlan. Már abban a pillanatban tudjuk, hogy ki fog teljesedni, amikor az olasz fickó azt mondja, "Bármi is történjék, ne feküdjön le vele". Az első találkozás csak megerősít bennünket abban, hogy ennek a két szenvedélyes szívnek találkoznia kell egy forró éjszakában. Izzik körülöttük a levegő, mint ahogy ez Bellucci körül mindig is megtörténik. Játéka elegáns, mégis szenvedélyes. Visszafogottan és őszintén nyúl a tehetséges opera énekesnő figurájához. Nem csak minimálisan látszódó érzelemgazdag repertoárral rendelkezik a színésznő, de megjelenésének pillanatában eléri, hogy a néző beleszeressen. Monica Bellucci elképesztően gyönyörű nő, olyan arccal, amelyet lehetetlen elfeledni. A figurája se különb ettől. Éppen ezért volt érdekes látni mennyire elveszett, mégis pislákol még benne valami tűz. A kettő keverékének elegye szenvedélyben nyílvánul meg. Amikor elkezd énekelni a néző álla azonnal a padlón találja magát. Csak ámulunk és mint egy szirén csábít magához a figura, aki éppen ezért vált a szezon legerősebb alappillérévé.



 
Velencével párhuzamosan fut a New York-i szál, ami mindig kizökkentett a ritmusból. Értem és valahol kell is a sztrájknak a bemutatása, fontos témát dolgozott fel, érdekes tálalásban, mégis úgy éreztem, hogy csak tölteléknek van jelen és elveszi az időt attól, hogy a főszereplők kiteljesedhessenek. Bármennyire is szórakoztató Saffron Burrows-t és a három vén faszi játékát nézni - az egyikük ráadásul Über sofőr!-, egyszerűen valami hiányzik ebből a történetből. Túl sok politika keveredett bele, túl sok ellentét. Míg Velence inkább a nyugalom szigeteként jelenik meg, addig New York a stresszről szól. Veszekedések és ellentétek feszülnek egymásnak kapkodós jelenetek társaságában, amelyek gyerekcipőben haladnak valamerre, ami még csak nem is a jó irány. Alaposan elnyújtották - mint ahogy egy sztrájktól ez kötelező-, de mégis ütött-kopottnak érződött. Szöges ellentéte volt az olasz jeleneteknek és ez bizony nagyon kiábrándító hatásokat ért el.


 
Amiért még kiemelkedik az olasz történetszál az betudható annak, hogy a Maestro alapból nemzetközi termék, ami itt csak jobban kiteljesedett. Valahogy sokkal jobban illet ebbe a közegbe. Kisebb volt, mégis jóval temperamentumosabb. Küzdelme, hogy vissza csábítsa La Fiamma-t a színpadra pedig egyszerűen mesés. Miközben igyekezték tagadni kölcsönös vonzalmukat egymás iránt olyan dolgokat voltak képesek kihozni egymásból, amelyre csak valódi zsenik képesek. Éppen ezért érdekes La Fiamma és Hai Lay kapcsolata, mely mégis az egyik legbrutálisabban erős jelenetét produkálta a szezonnak. Nüansznyi momentum volt, mégis tele szexuális energiával, amely teljesen más funkciót volt hivatott betölteni. Az előadásmódja és a megfilmesítése is bátor volt.

 

 
Velence kiteljesedett féltávhoz érve. A nap és a hold találkozott és egy pokolian szenvedélyes éjszakában olvadtak össze. Ennek pedig ahogy várható volt következményei lettek. Ez van, amikor valaki a pillanatnak él. Az őrület találkozása a temperamentummal, egy kis szenvedéllyel megtöltve bizony elég vad dolgok előhívására képes. A káosz, ami eluralkodott az utolsó részen finoman szólva is mennyei volt. Az ötödik rész úgy szolgált, mint egy évad finálé, és azt kívántam bár csak az is volna. A mini évadra feltette a pontot, elérte a kívánt hatást és a folyamatosan építkező történetmesélése a szezon messze legjobb részében csúcsosodott ki. Itt minden volt, aminek lennie kellett. Dráma, szenvedély és a várva várt előadás. La Fiamma itt teljesedett csak úgy igazán ki előadásmódban, játéka pedig mind a Maestro-ra, mind pedig Hai Lay-re a frászt hozta. Okkal. Míg a néző azzal volt elfoglalva, hogy borsódzik a háta és izgalomba hozza egy komolyzenei darab -mi több egy operai performansz-, a kulisszák mögött tragikus események közeledtek a végkifejletük felé.


 
És itt mintha az írók elvesztették volna a fonalat. Minden, amiért a szezon első fele működött megszűnt funkcionálni, kétségbeesés és kiábrándultság lett úrrá az írókon. Jó néhány töltelék részébe került a mindössze tíz részt számláló évadnak, mire visszatalált a helyes útra, hogy a szezon utolsó két részére ismét erőteljes lehessen. Hullámvasút volt, mely útra nem mondanám, hogy nem élvezhető, csupán jobb módszerekkel is megvalósítható lett volna. A hatodik részben egy pillanat alatt megoldótták a New York-i problémákat - mindössze némi alkoholra és egy templomba való bezárásra volt hozzá szükség. A felek közeledtek egymáshoz, és bár akadtak momentumai az epizódnak összességében hiányzott belőle az energia és a szenvedély, amely az első felére oly jellemző volt.
Ezt követően minden idők egyik legbizarabb és formabontóbb epizódja következett, melynek töltelék szaga volt és a szó minden értelmében ki is merült ezen a szinten. Ebben az epizódban megjelent a széria egyik producere, a Phantom Planet egykori dobosa, Jason Schwartzman, mint egy indie dokumentum film rendező, aki a New York-i orchestrát kísérte el az első fellépésére. A helyszín érdekes volt, de messze elmaradt a Velencei előadás kreativitásától. Persze az olcsó, minimalista megoldás cseppet sem volt gond, csupán az, hogy mennyire hatásvadász lett a végére. Teljesen bizarr dokumentumfilmes megoldásokkal operált, amelyeken érződött a forgatás sebessége. Ennek megfelelően ez lett a legfelkavaróbb rész. Ahelyett, hogy egy gyönyörű óda lett volna a zenéhez és a zenekarhoz egy félresiklott vonatra hasonlított az egész.
 
Mi sem bizonyítja jobban az alkotók fáradtságát, mint az hogy a nyolcadik epizódban Gloria bemutatta Thomas-t a szüleinek. Az évad végén se derült ki erre miért volt szükség, túl azon, hogy akadtak szórakoztató elemei a jelenetnek semmilyen funkcióval nem rendelkeztek. És bár nagyon szeretném azt mondani, hogy milyen érdekes volt a Maestro útja, miközben igyekezett megálmodni a következő fejezetet az orchestra életében egyszerűen az ellenkezőjeként sült el. Kétségbeesettnek tűnt, mintha csak az időt próbálnák húzni mielőtt bedobják a zseniális zárójelenetet, mely majd kárpótol az elmúlt három epizódért.


 
A kilencedik volt a szezon második legjobb része. Maestro és Hai Lay előtérbe kerültek és végig dominálták a történetet. Egymástól függetlenül, mégis fontos íveket bejárva. Az ifjú oboa művész végre összehozott egy kisebb zenekart, akiket vezényelhetett barátnője klubbjának a megnyitóján. Úgy tűnt, mintha az eddigi útja végre révbe ért volna. Mintha a figura félelmei hirtelen egy csapásra tova tűntek volna a semmibe, amint elkezdődött az előadás. Felszabadult és ez érződött minden kaotikus pillanatán az epizódnak. Kiteljesedett és végre ismét élővé vált a figura. Ez pedig üdítő látvány volt. Az egész harmadik szezonbeli útja megérte a szenvedést, hiszen új perspektívákat vonultatott fel a figura számára. Egy B-tervet, ha jobban tetszik. Míg a Maestro csupa-csupa olyan dolgot művelt, amelyek tőle szokatlanok voltak, mégsem hagyta el egy pillanatra sem a komfort zónáját. Igyekezett meggyőző lenni, szenvedélyes, de aki zenét árul könnyen nevető fülekre lelhet. A tanulság, sosem szabad feladni. Ha elég lelkesek vagyunk az emberek hinni fognak bennünk. A kitartás végül mindig meghozza a gyümölcsét. Még ha csak apró lépésekben haladva is, de néha az emberek képesek meglepetéseket okozni és ezt tökéletesen kidomborította az epizód. Mint ahogy azt is, hogy minden múlandó. Mintha eddig csak kábítani szerettek volna, most pedig kényesztetni az előző pár részes rémálomért.

Viszont a finálé már nem sikerült ennyire erősre. Kihagyott ziccerek és ismét a köd felhő bukkant fel. Mégis tökéletesen illeszkedik a szezon ívébe és felépítésébe. Jó epizód volt, mely helyenként kifejezetten szórakoztató, máskor kétségbeejtő, de mindig őszinte. A momentumok határozták meg, csak úgy, mint a teljes szezont. Az apró, rejtett gondolatok, a sunyi pillanatok és az előre nem látott meglepetések ereje, amelyekkel képes volt valami maradandót alkotni. Nem nevezném kiábrándítónak a finálét, inkább csak olyannak, amely nem akarta lezárni a dolgokat, mégis olyan tökéletes utolsó 5 percet varázsolt a történetnek, mely miatt nagyon szeretném, ha itt véget is érne. Kerekké tette az elmúlt 3 évet, lezárta a korábbi fejezeteket, és most egy újba kezd. Ismeretlen vizekre kíván evezni, amely megannyi izgalmas lehetőséggel rendelkeznek, mégis a félelem ami a legerősebb érzelem bennem vele kapcsolatban. Félek attól, ha folytatják a kör megtörik és az elmúlt évadok csupán a múltba vesző emlékek tárházává omlanak össze. Ha viszont nem lesz folytatás, akkor tökéletes utazásnak lehettünk a részesei, melyekre mindig kellemes nosztalgiával fogunk vissza gondolni.


 
A Mozart in the Jungle egy erős sorozat. Tele van szenvedéllyel, lélegzetelállító alakítások egész sorával, jobb esetben élő karakterek színes kavalkádjával és izgalmas cselekménnyel, no meg persze szívmelengető komolyzenével. Mi másra is vágyhatnánk egy hófedte téli estén? Bár minden eleme a helyén volt, mégsem vagyok elégedett ezzel a szezonnal. Távolabb nem is lehetne a tökéletestől és sok esetben volt kiábrándító a végeredmény. Néhány rész nagyon kedvem szegte ebben a szezonban, míg mások az átlagos tengerbe csöppentek és csak két rész emelkedett ki ebből a tizes körből. Viszont az a kettő finoman szólva is tökéletes volt. Az ötödik részhez érdemes végig sétálni Velence utcáin, míg a kilencedik rész magában is megállja a helyét. Kihagyott ziccernek és tanácstalanságok tárházának érzem a szezon második felét, ami azért érdekes, mert a karakterek inkább tűntek elveszettnek a szezon első felében. Ám az utazásuk csak megedzette őket, míg az erősebb énjük teljesen ellentétes dolgokat hozott ki a szezon második feléből. Érdekes katyvasznak tűnt, mégis zseniális momentumokat rejtettek el bennük. A Mozart in the Jungle hiába produkálta eddigi leggyengébb szezonját, még így is méltó helye van 2016 legjobb sorozatai között.



Hozzászólások:
Oldalanként
Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék