Főoldal

















Egy igazán Király színész

A Filmgyárban beszéltünk meg találkozót. Életemben először léphettem be ide, és amíg várakoztam, ámultam a Mafilm falain lévő képeken, és egy kicsit magamba szívtam azt a világot, amiért élek. Egy olyan színészre vártam a Mafilm Audio Kft. folyosóin, akit minden szempontból tisztelek és imádok. Kitűnő évfolyamon végzett a Színművészetin, de csak jóval később vált azzá, akit ma ismerünk. A színház a mindene, de a szinkron világa is közel áll hozzá. Király Attila közvetlenül és kedvesen, de nem kertelve felelt kérdéseimre.




Mikor találkoztál először a színpadi játékkal?

-  Édesapámat, Király Levente Kossuth-díjas színművészt, valamikor 1972-73 táján láttam egy előadásán. Ekkor nagyjából két-három éves lehettem. Nagyon jó gyerekkorom volt, de sokáig nem tudtam, hogy az apám sorsát folytatom-e majd tovább. 

Nehéz volt kitörni az „árnyékából”?
- Én ki akartam törni, de aztán elfogadtam, hogy ez velem jár. Ma már nem „árnyéknak” érzem a hatását. Rettenetesen büszke vagyok az apámra, hogy ennyire jó abban, amit csinál. Nemrég láttam Szegeden, a Különös házasság című kétfős Mikszáth darab főszerepében, és valami egészen káprázatos volt az alakítása. Nem elfogultságból, hanem húsz év szakmai tapasztalatából mondom ezt. Egészen fantasztikus színész. 

Mi volt az első szereped?
- Ha szigorúan vesszük a szerep szót, akkor még Stúdiós koromban 1988-ban Szegeden az Arbat gyermekeiben kaptam meg életem első szöveges szerepét. Én voltam  Kovaljov, az egyetemista. 

Hogyan kerültél kapcsolatba a szinkronnal?
- Főiskolásként jártunk a Pannónia Szinkron Stúdióba, akkor még a Vörös hadsereg útjára. Először tömegeztem sokáig, aztán a Rehorovszky Béla szinkronrendező, aki „főkísérletező” volt adta az első nagyobb szerepemet. Ez a ’80-as évek vége, ’90-ek elején volt. 

Kit szeretsz szinkronizálni?
- A jó színészeket szeretem szinkronizálni. Johnny Deppet néha élveztem A Karib-tenger kalózai első részében. Az még nagyon jó volt. A Róma című HBO-s sorozatban Ray Stevenson-t, Titus Pullo szerepében nagyon szerettem csinálni. A fickó egy „nagy medve” volt az én orgánumommal. Rettenetesen élveztem a feladatot. 

Melyik volt a kedvenc főszereped?
-  A Karib-tenger kalózainak első része mellett, nagy favorit a Némó nyomában. Pizsit a mai napig nagyon imádom. Abban nem utálom a saját hangomat. Volt egy sorozat, azt hiszem az AXN-en ment tavaly… 

A „Derült égből család”?
- Igen. Ez volt az első olyan szinkron sorozat, amibe belenéztem  – nem nagyon nézek tévét -, és azt éreztem, hogy „Na ez rendben van!” Itt az én hangom passzol a figurához. Ezt nagyon ritkán érzem így. Azt szeretem, mikor úgy csalnak könnyeket a néző szemébe, hogy azért közben folyamatosan könnyed hangulatú az egész alkotás. Én úgy gondolom, hogy az élet az nem mindig vidám, vagy szomorú, hanem ezek arányosan váltogatják egymást. Ezt pedig nagyon jól megoldották ebben a családi sorozatban. 

Huszárik Katával, aki Kate-et szinkronizálja a LUX-ban Szolnokon is együtt játszotok.
-  Nagyon szeretek Katával együtt dolgozni. Nemcsak mi, de a családjaink is jóban vannak. A gyerekeink néhány hónap híján ugyanannyi idősek. Neki kisfia, nekem kislányom van, úgyhogy mindig van miről beszélni. 

A „Némó nyomában” mellett volt egy másik nagy sikerű Pixar film is, ahol szintén a tiéd volt a főszerep.
-  A „Wall-E”, amely nem volt könnyű. Legalább 164-szer kellett azt mondanom, hogy „Éva. Éva. Éva”, különböző módokon úgy, hogy közben nekem nem volt szabad eltorzítanom a hangomat, mert azt elektronikusan torzították hozzá. Viszont én a fülesben már csak az eltorzított hangot hallottam. Olyan, mintha könnyű lett volna, de rettenetesen nagy meló volt. Sokat dolgoztunk rajta. 

Egyébként a Pixar filmjeiről mi a véleményed?
- Imádom őket. Amikor bejött a Toy Story, akkor elindult  egy olyan hírverés, hogy ezután jönnek azok a filmek, amelyekhez már nem kell színész. Ekkor azt mondtam, hogy erre beülök és megnézem az ellenséget, hogy joggal tudjam majd kritizálni. Beültem egy délután, aztán másnap megint, és egyből beleszerettem az egészbe. Azt látom, hogy odakint ezekre a filmekre nagy hangsúlyt fektetnek. Például volt a „Fel!” néhány éve, azon még sírtam is. 

Ki nem! Az animációs filmek mennyire állnak közel hozzád?
- A családommal járok moziba gyerekfilmeket is megnézni. A Túl a sövényen-t a feleségemmel imádjuk. Egyszer mentem valamelyik színházba és összefutottam Hernádi Judittal, akit nagyon szeretek. A táskájából pedig kilógott a Túl a sövényen DVD. Mire én „Jaj te ezeket nézed?”, mire azt felelte „Kölcsön kaptam azzal az utasítással, hogy feltétlen nézzem meg.”. Egy másik nagy kedvencünk most, a „Gru”, amiből idézni is szoktunk otthon. 

Emlékszel még a Mindenki utálja Christ-re?
- Imádtam. Szinkronként is jó munka volt, és ha olyat csinálsz, amikor azért kell szünetet kérni, mert szakadtok a röhögéstől, az jó dolog. Agócs Judittal csináltuk a két főszerepet és rengeteget röhögtünk. 

A Szellemekkel suttogóval milyen a kapcsolatod?
- Épp most csináljuk. Szeretem csinálni, mert a színész is és a figura is rendben van. Tudom, hogy a nézők is szeretik, mert sok visszajelzést kapok. Nem az én műfajom, mert én félek az ilyenektől. Nem nézek ilyeneket, mert megijedek. Nekem fontos, hogy jól aludjak. 

A „Színfalak mögött” mond neked valamit?
- Igen. Emlékszem az olyan volt, mint egy Robert Altman film. Kár, hogy csak egy évad készült belőle, csináltam volna még tovább. 

Ha már Aaron Sorkin, akkor nem mehetünk el szó nélkül „Az elnök emberei” mellett sem. Milyen volt benne dolgozni?
- Az azért volt érdekes, mert a fickó – Jimmy Smith - akit szinkronizáltam, 15 évvel biztos idősebb, mint én. Jóval érettebb színész, mint amilyen én vagyok, de szerettem csinálni, nagyon jó volt. És nem véletlenül volt nézett az a sorozat. 

Az ezredforduló környékén volt egy HBO-s sorozat, a Sírhant művek.
- Óh, hát azt nagyon szerettem! Az volt az első, amikor úgy éreztem, hogy a sorozatok elkezdtek jobb minőségüek lenni. Nikodém Zsigmond rendezte, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni. 

Meg szoktad nézni, amit szinkronizálsz ?
- Nem, csak akkor, ha a film is nagyon érdekel, de csak eredetiben. Nem szeretem hallgatni magam, mert akkor mindig arra figyelek, hogy hol csúsztam le, hol lettek rosszak az s-seim. Folyamatosan elemzem magam szakmailag. Ha egy filmet meg akarok nézni, akkor maga a film érdekel.

Mit szinkronizáltál utoljára?
- Ebben a pillanatban jöttem ki egy orosz börtönben bokszolós filmről, ahol én voltam a fő orosz bokszoló. Azért is van ennyire lent a hangom, mert egész végig így kellett beszélnem. 

Filmeztél is egy ideig. Többek között a Kalózok-ban. Az a szerep mennyire hasonlított rád?
- Egyáltalán nem hasonlított rám. Sokan azt hitték, hogy én olyan vagyok, de nem voltam annyira színes. Az a figura Geszti Péternek volt nagy álma. Sokáig úgy is volt, hogy ő játssza majd, aztán mikor dagadt a szerep visszadobta. Úgy gondolom, hogy én annál a srácnál sokkal egyszerűbb lélek vagyok. 

Ha jól tudom, akkor a ’90-es évek végén csináltál néhány filmet. Miért nem láthatunk manapság is moziban?
- A kétezres évek elején csináltam az utolsó filmemet. Vagy nem vagyok elég jó, vagy nem mozgok azokban a körökben. Nagyon szeretem a mozit, nagyon sok mindent megnézek, de például a Filmszemlére nem járok el. Utoljára akkor voltam ott, mikor az apám filmje a Getno futott rajta. Nagyon sokat játszok vidéken, nagyon jó szerepeket van lehetőségem alakítani. Hála az égnek sokat is dolgozom. De a vidéki színészek úgy vannak a filmesek fejében, mintha nem is léteznének. Minden vidéki színházban, ahol megfordultam találtam legalább egy-két olyan színészt, akikért összeteheti a kezét bárki, ha ilyen tehetséget láthat, csak sajnos nem tudunk róluk. 

Vidéken merre felé láthattunk színpadon?
- Négy évadot játszottam Kecskeméten, négy évig voltam Szegeden is, most a harmadik évadomat töltöm Szolnokon. Már szinte az egész országot bejártam. De nem csak játszom, hanem koreografálok és rendezek is, amik nem a tanult szakmáim. 

A koreografálásról szólva, hogy szinkronizáltál egy táncos filmben is, a „Step Up” -ban. Azt milyen szemmel nézted?
- Néha olyan elképesztően táncoltak benne, hogy teljesen civillé váltam. Csak álltam és az járt a fejemben, hogy „Uramisten, de borzalmasan jók ezek!”

Melyik jelenti a nagyobb kihívást a koreografálás, vagy a rendezés?
- Mindig az adott pillanat a legnagyobb kihívás. Ez színészként is így van. Mindig az adott munkát kell az embernek a saját képességeihez mérten száz százalékosan megcsinálni. Az, hogy az ember képességei meddig terjednek, azt csak a jó isten tudja. Nyilván mindenkinek, nekem is van egy kép saját magunkról a fejünkben. 1996 óta koreografálok, de még mindig megvan az a rémület bennem, hogy majd milyennek fogják a munkámat találni. Persze  nagyon szeretem, hogy ennyi mindennel foglalkozhatok. 

Színházi szerepeid közül melyik az, amelyiket szeretted játszani?
-  Szerettem a Bánk Bán-ban Biberach-ot, az Országúton-ban a Bolond-ot megformálni. Persze mindig vannak olyan szerepek, amelyek felráznak. 

Volt egy szerepálmod Tennessee Williams: Orpheusz alászáll című darabjában. Ez összejött?
-  Jó lett volna, de már öreg vagyok hozzá. Nem ment el mellettem a szerep, de akkor egyetlen színházban sem játszották, ahol én megfordultam az elmúlt években. Egyébként azt gondolom, hogy az ilyen szerepálom tényleg csak arra jó, hogy elmenjen az ember mellett.

 

A beszélgetést készítette: Joey Tribbiani
A cikket írta és a szöveget gondozta: Joey
Külön köszönet Király Attila, színművésznek.
A beszélgetést a Joey News Ajánló készítette.

© Copyright 2011.



Hozzászólások:
Oldalanként
Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék