- Hogyan
került a színészi pályára?
- Ez egy érdekes dolog, mert relatíve elég későn kerültem a pályára. Voltak
kollégáim, akiket nagyon korán felvettek, már 18 éves korukban. Én viszont nem
tartozom közéjük: 24 voltam, amikor bekerültem, a felvételi felső korhatárát
súrolva ezzel. Pici gyerekkoromban eszembe sem jutott a deszkákra kerülni.
Semmiféle kreatív dolog nem érdekelt különösebben, bár nagyon jó kézügyességem
volt és nagyon szerettem rajzolni. Általános iskolás koromban volt egy átmeneti
időszak, amikor is egy rokon révén kedvet kaptam az ötvös hivatáshoz, miután
láttam, milyen szép dolgokat lehet alkotni cizellálással. Aztán ez az
érdeklődés hamar alább hagyott, viszont felerősödött a természet iránti
szeretetem és hét éves koromtól kezdve csakis erdész akartam lenni. Ekkor
láttam Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól a lombhullásig című filmjét, ami a
természetről szól és ezután döntöttem el, hogy erdész leszek. Édesapám nagyon
tehetséges női-férfi szabó volt, akit imádtak a hölgyek, mert a legrosszabb
alakú nőknek is gyönyörű kosztümöket tudott varrni. Hallani sem akart róla,
hogy Pestről falura költözzek. Édesanyám viszont arra kérte, hogy ha ez nekem
érzelmileg fontos, egyengessék az utamat. Sajnos apám 12 éves koromban drámai
hirtelenséggel elhunyt, így nem tudott ellenszegülni a döntésemnek. 14 évesen
felvettek Sopronba a Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskolába. Ebben a témában
három helyen volt akkor oktatás az országban: Sopronban, Szegeden és Egerben.
Az iskola elvégzése után először a Börzsönyben kezdtem el erdészként dolgozni.
Minden hétvégén hazamentem édesanyámhoz és szabadidőmben színházi előadásokra
jártam. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a nézőtérről a másik oldalra
vágyom. Itt, az akkori Nemzeti Színházban értek az első nagy színházi élmények,
ami akár karmikusnak is tekinthető, hiszen itt kezdtem a pályámat és a mai
napig itt vagyok tag. Stikában, egyedül kezdtem el készülni a felvételire. Nem
akartam, hogy megtudják és kiröhögjenek, hogy a fiatal erdész úr bohócnak akar
állni. Minden előzetes tapasztalat nélkül vágtam bele, még csak iskolai
szavalóversenyeken sem indultam. Az első felvételin a második rostáig jutottam,
ami nagy lökést adott és ezután évről évre jelentkeztem, míg végül negyedjére
felvettek. Előtte már stúdiósként szerepeltem a színházban és innen vettek fel.
Ma is van itt egy három éves képzés.
- Mi volt az első színpadi szerepe?
- Még stúdiós voltam, amikor Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban
megrendezte Jókai Thália szekerén című darabját és abban Agárdi Gábor bácsi
partnere lehettem. A stúdióban Bodnár Sándor volt a tanárom, aki a premierig
fogta a kezem és támogatott, ami nagy dolog volt, mert engem kiemeltek.
Elmondhattam Agárdi Gabi bácsi mellett 12 mondatot. Meg voltak velem elégedve
és a sors úgy hozta, hogy miután felvettek a főiskolára, gyakornokként is
visszajártam ide és a diplomaosztás előtt Vámos László igazgató felajánlotta,
hogy jöjjek a színházhoz. Emlékszem, hogy amikor a stúdióba felvételiztem,
Tatár Eszter, az akkori rendezőasszisztens felkiáltott: „Te megőrültél? Egy
ilyen gyönyörű pályát elhagyni ezért?” De engem nem lehetett eltántorítani.
Anyám nagyon aggódott, hogy egy stabil helyet hagyok ott, mert színészként
akkor sem volt biztos a megélhetés.
- Mostanában nagyon elfoglalt.
- Így van. Sokan gondolkodnak bennem, főleg szinkronban. Ez változó egyébként,
mert volt, amikor színpadon dolgoztam többet. Most a Pesti Magyar Színházban
átmeneti a helyzetem, mert szeptembertől sok darabot, amiben játszom, levesznek
a műsorról és azt még nem tudom, hogy lesznek-e újak. A Merlinben van egy
darab, amely Radnóti Miklós életéről szól. Másfél órás, nem csak versek vannak
benne, hanem egyfajta keresztmetszet az életéről. Ezt négyen csináljuk.
- Kitől jött az ötlet?
- Holl Zsuzsa kolléganőmmel már dolgoztunk együtt korábban is és említettem
neki, hogy milyen érdekes, hogy tízből kilenc színész József Attilához vagy
Adyhoz nyúl. A többiekkel nagyon kevesen foglalkoznak. Esetleg még Arannyal
vagy Petőfivel, de Radnótival senki. Három hónappal később Zsuzsi
beállított egy nagy paksamétával, ennyi ideig gyűjtötte hozzá az anyagot.
Felkértünk egy rendezőt, aki segített játszhatóvá tenni és egy pályázatnak
köszönhetően bekerültünk a Merlinbe. Most éppen nem játsszuk, de szeptembertől
szeretnénk megint. Az volt a célunk, hogy a fiatal generáció megismerkedjen
a költővel. Volt egy pont, amikor úgy tűnt, hogy az egészből nem lesz semmi
és hiábavaló volt a négy hónapos munkánk, mert az özvegye letiltatta a darabot,
de végül sikerült megegyezni vele. Nagyon szeretjük ezt a színdarabot, szinte
szerelemből csináljuk.
- Melyik volt a kedvenc színpadi szerepe?
- Még pályám kezdetén Dürrenmatt: János király című darabjában én játszottam a
fattyút, Kerényi Imre rendezésében. Ez azért volt emlékezetes, mert olyan
fantasztikus színésznőkkel voltam körülvéve, mint Peremartoni Krisztina, Vass
Éva és Esztergályos Cecília, ráadásul a szerep is nagyon jó volt. Aztán szintén
Kerényi rendezésében a Csíksomlyói passióban játszottam egy ördögöt, ezt is
nagyon szerettem a csodálatosan megírt székely szövege miatt. Bejártuk vele fél
Euórpát, 360-400 előadást élt meg. Schiller Don Carlosában én játszottam
Carlost, apámat, Fülöp királyt pedig Bessenyei Feri bácsi. Egy tehetséges román
direktor rendezésében Csehov Cseresznyéskertjében pedig én voltam Petya
Trofimov. Házon kívül a Gózon Gyula Színházban Márton Andrással dolgoztam egy
amerikai darabban, melyben egy lecsúszott, alkoholista forgatókönyvírót
alakítottam, sajnos ez a darab sem megy már.
- És a tanítás?
- Itt, a színházban van egy nagy múltra visszatekintő oktatási intézmény, amit
már említettem a beszélgetésünk elején. A rendszerváltás előtt volt a Színház-
és Filmművészeti Főiskola és a Nemzeti Színház Színészképző Stúdiója, máshol
nem volt színészképzés. Ma már rengeteg tanoda létezik, sőt, Kaposváron
egyetemi szintű képzés van, amely a Színművészetihez hasonlóan egyetemi
diplomát ad. Ezen kívül van millió egyéb tanoda, amely középiskolai szintű
oktatást nyújt és művészeti szakközépiskola néven futnak, ezek három évesek.
Nos, ez az itteni is az lett. Hámori Ildikó és Kővári Kata indítottak egy
osztályt és felkértek, hogy én tanítsam a művészi beszédet. Rájöttem, hogy
van hozzá kedvem és a vizsgákra is kezdtek felfigyelni az emberek, a gyerekek
pedig szépen fejlődtek. Úgy éreztem, találtam egy olyan hangot és csatornát,
amelyen keresztül át tudom adni a tapasztalataimat. Voltak kihagyások közben,
de most megint van egy másodéves osztály, akiknek színészmesterséget tanítok.
Szinte a saját gyerekeimnek tekintem őket és felelősséget érzek irántuk. Arra
biztatom őket, hogy lehetőleg több lábon álljanak. Amikor én jártam ide, 18-an
végeztek évente, ez a szám most 80 és a színházaknak sajnos nincs
felvevőképessége. Az esélyük tehát minimális. Volt olyan év, amikor úgy
gondoltam, hogy azért hagyom abba a tanítást, mert ebben a kilátástalan
helyzetben valami gyakorlati segítséget is illene nyújtanom. Van egy
modell-színészügynökség, akiket elhívtam, hogy csináljanak róluk már most egy
kartonos nyilvántartást. Sajnos ma már nem nézik meg egymást a színészek és a
színházigazgatók sem tudják, hogy a többi színházban kik vannak. A vizsgákra
sem kíváncsi senki, így nagyon nehéz az indulás.
- Mennyivel másabb a szinkron helyzete most, mint a pályája elején?
- Húsz évvel ezelőtt a szinkronok 90%-a a Hűvösvölgyi úton, a Pannónia
Stúdióban készült. A rendszerváltással viszont megszaporodtak a csatornák,
sorra nyíltak a videótékák. 1988-ban megszűnt a Pannónia Filmstúdió, így az ott
dolgozók egy része elment máshová dolgozni, vagy ha volt tőkéjük, összeálltak
és magán szinkronstúdiókat hoztak létre. Így megnőtt a stúdiók száma és
rengeteg szinkronizálandó film jelentkezett be hozzájuk és nagyon sok esetben
meghatározták, hogy mennyi idő van rá. Mondok egy példát: volt egy nagyon híres
Oscar-díjas film, Oliver Stone Szakasz című alkotása, amely a vietnámi
háborúról szól. Ez nekem a kedvenc filmjeim közé tartozott, vagy hétszer
láttam feliratosan. Aztán egyszer csak kaptam egy diszpót a Pannóniában, ami
akkor úgy ment, hogy felhívták az embert telefonon az egyeztetésről, hogy
„Péter, megbeszéltük a színházaddal szerdán 14:30-tól 17:00-ig itt van munkád.
Kimentem a stúdióba és a bejáratnál volt egy betűrenddel ellátott fakk. A
megfelelő helyről kivettem az aznapi diszpót, rá volt írva, hogy Végh Péter,
négyes műterem és a film címe. Tehát az ember ott, abban a pillanatban tudta
meg, hogy mit is fog csinálni. Bementem a stúdióba és azt láttam, hogy rajtam
kívül még vagy 15-en ülnek ott, de csak fiúk. Gyanús volt, hogy egy nőt sem
láttam és szólt a gyártásvezető, hogy „Péter, te vagy az Éliás nevű szereplő a
43-es tekercsben.” Ez akkor, 1992-ben nem úgy volt, mint ma, a monitor
helyett vetítővászon, a fejhallgató helyett pedig mikrofon volt. A külső
hangszóróból jött a vezérhang, a szöveg alapján pedig nem vettem le, hogy miről
van szó. Aztán hirtelen beadták a képet és akkor láttam, hogy ez életem egyik
legkedveltebb filmje. Ráadásul Willem Dafoe-t kellett szinkronizálnom és pont ő
volt az, akinek az alakítása nekem a legjobban tetszett. Olyan izgatott lettem,
hogy alig kaptam levegőt, az örömtől és a felelősségtől szinte leizzadtam.
Mondja a rendező, Lengyel László, hogy „Péter, nincs idő, sietnünk kell. Holnap
2-re le kell adnom a filmet.” Szóval erre a 4 Oscar-díjas filmre volt kb. 14
óránk. Sajnos, olyan is lett a végeredmény. Az ’50-es években ez egyébként úgy
ment, hogy kihívták a színészeket, például Márkus Lászlót vagy Gobbi Hildát és
levetítették nekik az első napon a filmet. Ma már erre nincs idő és ez sajnos a
minőség rovására megy. Az igényes rendezőknél azért most is úgy folyik a munka,
hogy adnak a színésznek három próbát, vagy amennyi kell. Többnyire azonban nagy
a hajtás és sok hamis hang marad a felvételen, vagy lehet látni, hogy az
illetőnek már rég csukva van a szája, amikor a magyar hang még beszél, és
fordítva. Rengeteg ilyen van. Ezeket a hibákat annak idején sokkal jobban
szűrték. Ilyen értelemben mondom és gondolom azt, hogy sokat romlott a minőség.
- És hogy volt ez a Dallas idejében?
- Azt még a Pannóniában kezdtük el 1990 decemberében. Akkor még nem is tudtuk,
hogy milyen hosszú lesz. Azt mondták, hogy van 25 epizód, és mi már annak is
nagyon örültünk. Aztán lett belőle még 20 és így tovább, egészen 7 esztendőn
keresztül.
- És ez alatt mennyire lehetett azonosulni a karakterrel? Mert most a
rövidebb idő alatt biztos nehezebb.
- Ez nagyban függ a rutintól és az egyéni képességektől is. De azt
gondolom, ha az ember jó filmet csinál és a jó a szinkronrendező és a magyar
szöveg is, ami nagyon fontos, hogy ne kelljen minden második mondatnál megállni
amiatt, mert rossz a szórend, magyartalan a mondat, vagy éppen nincs szájra
írva. Egyébként 3-4 alkalom után az ember rááll a figurára. Egy kevésbé
jó szinkronnal persze el lehet rontani egy jó filmet, egy gagyi, középszerű
színészekkel készült alkotást viszont fel lehet dobni egy jó magyar
változattal. A Szakaszt visszahallgatva például sírva fakadtam. Sok a hamis
hang és nem lettek jók a figurák, a hangválasztás sem volt jó, sok az aszinkron
és az egész nagyon pontatlan. Vagy olyan is van, hogy elkezd nézni az ember
mondjuk egy belga filmet és ott ragad, mert Rátóti Zoltán és Fülöp Zsigmond
vannak benne. Szóval a hangok miatt nézik meg.
- Ma már nincs is lehetőség korrigálásra, ha valami nem sikerül?
- Kisebb hibákat technikailag lehet javítani, csúsztatni.
- Mennyiben más kezdő színészekkel szinkronizálni, mint olyanokkal, akikkel
már színházban is dolgozott együtt? A Dallasban például gyakorlatilag az összes
akkori színész szinkronizált.
- Tulajdonképpen én akkor pályakezdő voltam. 1988-ban diplomáztam és rá két
évre kaptam meg a szerepet. Hazai György volt a szinkronrendező, aki a
rendezők egyik királya volt. Szellemiségét, humorát és műveltségét tekintve
is elképesztő egyéniség volt. Hála Istennek ő még mindig él. Egyébként engem
Bobby szerepére hívtak ki hangcastingra. Akkor már két éve járogattam
kisebb szerepekre a Pannóniába. Egy hét múlva felhívtak, hogy bekerültem a
sorozatba, de egy másik figurát kaptam. Ez Gyuri zsenialitását és bátorságát dicséri,
hogy az én akkori 30 éves hangomat oda merte adni egy nálam jóval idősebb
férfinak, Ken Kerchevalnak. Bár sok más munkám van-volt az eltelt idő során,
mégis 70%-ban most is ezt emlegetik. De az biztos, hogy az egy olyan
találkozása volt a hangomnak és a figurának, ami nem egy mindennapi eset, főleg
manapság.
- Legutóbb nagyon jó volt például a Gengszterkorzóban.
- Azt nagyon szerettem csinálni. Steve Buscemi egyszerűen zseniális. És Aprics
László. Gyuri után ő és Mohácsi Emil azok, akik felteszik maguknak a lécet és
maximalisták önmagukkal szemben. Aprics eljár színházba előadásokat nézni, hogy
új embereket keressen. Nem az történik, hogy van egy filmrendező, aki ismer 13
színészt és mindig azokkal dolgozik, évtizedeken keresztül. Ő azt mondja, hogy
„nahát, ennek a 20 éves lánynak milyen érdekes hangja van.” És akkor kihívja őt
egy szinkronszerepre. Azon kevesek közé tartozik, aki nyit kifelé.
- A rejtélyben Rudas Istvántól vette át Walter szerepét.
- Az először nagyon rossz érzés volt, hogy a betegsége miatt kellett átvennem
tőle, de megtisztelőnek éreztem, hogy rám gondoltak a Mikroszinkronnál.
Fantasztikus volt azon az ürgén dolgozni. John Noble egyszerűen zseniális,
Walter karaktere meg egy igazi csodabogár.
- És a True Blood? Milyen volt vámpírt szinkronizálni?
- Azt Pócsik Ildikó rendezte, szerettem csinálni. Érdekes egyébként, hogy a
hanghordozásomnál és a karakteremnél fogva az elmúlt 20-25 évben negatív
szerepeket szinkronizáltam. Börtöntöltelékeket, stricit, kétes ügyvédet,
vámpírt, de hősszerelmest sosem osztottak rám. Illetve egyszer mégis:
Tomasevics Zorka 33-34 éves koromban egy francia kosztümös filmben rám osztotta
a főszereplő jóképű színész karakterét, akinek az arcéléhez jól passzolt a
hangom. Na, ő semmi más nem volt, csak egy egyszerű szerelmes fickó, egy gróf.
Mostanság is negatív szerepeket szinkronizálok. A Gengszterkorzó egyébként
Aprics Lászlónak köszönhetően a legkiemelkedőbb munkám az utóbbi időből. Nagyon
jó színész Buscemi. Nehéz volt egyébként csinálni, mert az eredeti vezérhang az
amerikai akcentuson belül is másfél-két hanggal magasabban beszélt, mint bárki
más. Laci állandóan figyelmeztetett is, hogy ne mélyítsek, hanem magasabbra
vigyem fel a hangomat. Na, ő meg egy maffiózó. Az HBO Comedyn ment úgy másfél
éve a Félig üres című vígjátéksorozat, olyasmi, mint egy Woody Allen film. Ott
egy kopaszodó, jó humorú karaktert szinkronizáltam, aki nem bűnöző, hanem
normális családi életet él. Olyan embert kellett szinkronizálnom, aki mindig
tisztességesen próbál boldogulni, mégis mindenkivel összetűzésbe kerül és ebből
olyan komikus helyzetek alakulnak ki, amiken az ember halálra röhögi magát.
Szerettem csinálni és például az sem egy negatív szerep volt.
- Látszik, hogy nagyon sokrétű, amit csinál, és teljes erőbedobással teszi.
Honnan ez a sok energia?
- Családi örökség, hogy ennyire energikus vagyok, apai nagyanyám volt ilyen.
Genetika és a csillagokból hozott dolog ez, amelynek van pozitív és negatív
oldala is. A munkában segít, mert úgy gondolom, hogy az ember minden pályán, de
főleg ezen tegye oda magát. Azért szerettem például Hazai Gyurival dolgozni a
Dallason, mert volt, amikor azt mondtam neki, hogy adjon még egy próbát, mert
bennem még nem született meg az, amikor Cliff elsírja magát az apja halálos
ágyánál. Elfogadta, hogy maximalista vagyok, pedig szerinte jó volt előzőleg
is. Félgőzzel ezt nem lehet és nem is érdemes csinálni.
- Mi kapcsolja ki?
- Mindenekelőtt a természet, ez egy örök szerelem. Imádom az állatokat, van egy
kutyám és egy kaméleonom is. 3 éve ment el a magyar vizslám és érzelmi okokból
nem akartam ugyanilyet, így most egy 2 éves francia vizslám van, aki Lili névre
hallgat. Nyáron készülök vele kimenni a párizsi világkiállításra. Természet
közelben élek, így naprakész vagyok a természet csodáiból. Ez hihetetlenül
megnyugtat és energiát ad.
Kifelé menet újabb meglepetés ér: egy japán kakas sétálgat a folyosón. A
színművész meglepődöttségemre válaszolva elmondta, hogy a tollas „kolléga” a
darab egyik szereplője, aki egyébként a sztárok életét éli: kocsival
hozzák-viszik, és az előadások után 6 személyes hárem várja otthon a „művész
urat”.
Vrabecz Vali © Copyright 2011.