Főoldal

















Félgőzzel ezt nem lehet csinálni

A Pesti Magyar Színházban, A kaméliás hölgy előadása előtt találkoztam Végh Péterrel. Öltözőjébe lépve először az jutott eszembe, hogy ráférne a felújítás. Miután a színművésztől megtudtam, hogy korábban Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre és Szakácsi Sándor is ezt a helyiséget használta, megilletődve ültem le a kissé kopottas székre. Végh Péter szívesen mesélt színházról, szinkronról, tanításról és szabadidős tevékenységeiről is.




- Hogyan került a színészi pályára?
- Ez egy érdekes dolog, mert relatíve elég későn kerültem a pályára. Voltak kollégáim, akiket nagyon korán felvettek, már 18 éves korukban. Én viszont nem tartozom közéjük: 24 voltam, amikor bekerültem, a felvételi felső korhatárát súrolva ezzel. Pici gyerekkoromban eszembe sem jutott a deszkákra kerülni. Semmiféle kreatív dolog nem érdekelt különösebben, bár nagyon jó kézügyességem volt és nagyon szerettem rajzolni. Általános iskolás koromban volt egy átmeneti időszak, amikor is egy rokon révén kedvet kaptam az ötvös hivatáshoz, miután láttam, milyen szép dolgokat lehet alkotni cizellálással. Aztán ez az érdeklődés hamar alább hagyott, viszont felerősödött a természet iránti szeretetem és hét éves koromtól kezdve csakis erdész akartam lenni. Ekkor láttam Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól a lombhullásig című filmjét, ami a természetről szól és ezután döntöttem el, hogy erdész leszek. Édesapám nagyon tehetséges női-férfi szabó volt, akit imádtak a hölgyek, mert a legrosszabb alakú nőknek is gyönyörű kosztümöket tudott varrni. Hallani sem akart róla, hogy Pestről falura költözzek. Édesanyám viszont arra kérte, hogy ha ez nekem érzelmileg fontos, egyengessék az utamat. Sajnos apám 12 éves koromban drámai hirtelenséggel elhunyt, így nem tudott ellenszegülni a döntésemnek. 14 évesen felvettek Sopronba a Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskolába. Ebben a témában három helyen volt akkor oktatás az országban: Sopronban, Szegeden és Egerben. Az iskola elvégzése után először a Börzsönyben kezdtem el erdészként dolgozni. Minden hétvégén hazamentem édesanyámhoz és szabadidőmben színházi előadásokra jártam. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a nézőtérről a másik oldalra vágyom. Itt, az akkori Nemzeti Színházban értek az első nagy színházi élmények, ami akár karmikusnak is tekinthető, hiszen itt kezdtem a pályámat és a mai napig itt vagyok tag. Stikában, egyedül kezdtem el készülni a felvételire. Nem akartam, hogy megtudják és kiröhögjenek, hogy a fiatal erdész úr bohócnak akar állni. Minden előzetes tapasztalat nélkül vágtam bele, még csak iskolai szavalóversenyeken sem indultam. Az első felvételin a második rostáig jutottam, ami nagy lökést adott és ezután évről évre jelentkeztem, míg végül negyedjére felvettek. Előtte már stúdiósként szerepeltem a színházban és innen vettek fel. Ma is van itt egy három éves képzés.

- Mi volt az első színpadi szerepe?
- Még stúdiós voltam, amikor Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban megrendezte Jókai Thália szekerén című darabját és abban Agárdi Gábor bácsi partnere lehettem. A stúdióban Bodnár Sándor volt a tanárom, aki a premierig fogta a kezem és támogatott, ami nagy dolog volt, mert engem kiemeltek. Elmondhattam Agárdi Gabi bácsi mellett 12 mondatot. Meg voltak velem elégedve és a sors úgy hozta, hogy miután felvettek a főiskolára, gyakornokként is visszajártam ide és a diplomaosztás előtt Vámos László igazgató felajánlotta, hogy jöjjek a színházhoz. Emlékszem, hogy amikor a stúdióba felvételiztem, Tatár Eszter, az akkori rendezőasszisztens felkiáltott: „Te megőrültél? Egy ilyen gyönyörű pályát elhagyni ezért?” De engem nem lehetett eltántorítani. Anyám nagyon aggódott, hogy egy stabil helyet hagyok ott, mert színészként akkor sem volt biztos a megélhetés.

- Mostanában nagyon elfoglalt.
- Így van. Sokan gondolkodnak bennem, főleg szinkronban. Ez változó egyébként, mert volt, amikor színpadon dolgoztam többet. Most a Pesti Magyar Színházban átmeneti a helyzetem, mert szeptembertől sok darabot, amiben játszom, levesznek a műsorról és azt még nem tudom, hogy lesznek-e újak.  A Merlinben van egy darab, amely Radnóti Miklós életéről szól. Másfél órás, nem csak versek vannak benne, hanem egyfajta keresztmetszet az életéről. Ezt négyen csináljuk.

- Kitől jött az ötlet?
- Holl Zsuzsa kolléganőmmel már dolgoztunk együtt korábban is és említettem neki, hogy milyen érdekes, hogy tízből kilenc színész József Attilához vagy Adyhoz nyúl. A többiekkel nagyon kevesen foglalkoznak. Esetleg még Arannyal vagy Petőfivel, de Radnótival senki. Három hónappal később Zsuzsi beállított egy nagy paksamétával, ennyi ideig gyűjtötte hozzá az anyagot. Felkértünk egy rendezőt, aki segített játszhatóvá tenni és egy pályázatnak köszönhetően bekerültünk a Merlinbe. Most éppen nem játsszuk, de szeptembertől szeretnénk megint. Az volt a célunk, hogy a fiatal generáció megismerkedjen a költővel. Volt egy pont, amikor úgy tűnt, hogy az egészből nem lesz semmi és hiábavaló volt a négy hónapos munkánk, mert az özvegye letiltatta a darabot, de végül sikerült megegyezni vele. Nagyon szeretjük ezt a színdarabot, szinte szerelemből csináljuk.

- Melyik volt a kedvenc színpadi szerepe?
- Még pályám kezdetén Dürrenmatt: János király című darabjában én játszottam a fattyút, Kerényi Imre rendezésében. Ez azért volt emlékezetes, mert olyan fantasztikus színésznőkkel voltam körülvéve, mint Peremartoni Krisztina, Vass Éva és Esztergályos Cecília, ráadásul a szerep is nagyon jó volt. Aztán szintén Kerényi rendezésében a Csíksomlyói passióban játszottam egy ördögöt, ezt is nagyon szerettem a csodálatosan megírt székely szövege miatt. Bejártuk vele fél Euórpát, 360-400 előadást élt meg. Schiller Don Carlosában én játszottam Carlost, apámat, Fülöp királyt pedig Bessenyei Feri bácsi. Egy tehetséges román direktor rendezésében Csehov Cseresznyéskertjében pedig én voltam Petya Trofimov. Házon kívül a Gózon Gyula Színházban Márton Andrással dolgoztam egy amerikai darabban, melyben egy lecsúszott, alkoholista forgatókönyvírót alakítottam, sajnos ez a darab sem megy már.

- És a tanítás?
- Itt, a színházban van egy nagy múltra visszatekintő oktatási intézmény, amit már említettem a beszélgetésünk elején. A rendszerváltás előtt volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola és a Nemzeti Színház Színészképző Stúdiója, máshol nem volt színészképzés. Ma már rengeteg tanoda létezik, sőt, Kaposváron egyetemi szintű képzés van, amely a Színművészetihez hasonlóan egyetemi diplomát ad. Ezen kívül van millió egyéb tanoda, amely középiskolai szintű oktatást nyújt és művészeti szakközépiskola néven futnak, ezek három évesek. Nos, ez az itteni is az lett. Hámori Ildikó és Kővári Kata indítottak egy osztályt és felkértek, hogy én tanítsam a művészi beszédet. Rájöttem, hogy van hozzá kedvem és a vizsgákra is kezdtek felfigyelni az emberek, a gyerekek pedig szépen fejlődtek. Úgy éreztem, találtam egy olyan hangot és csatornát, amelyen keresztül át tudom adni a tapasztalataimat. Voltak kihagyások közben, de most megint van egy másodéves osztály, akiknek színészmesterséget tanítok. Szinte a saját gyerekeimnek tekintem őket és felelősséget érzek irántuk. Arra biztatom őket, hogy lehetőleg több lábon álljanak. Amikor én jártam ide, 18-an végeztek évente, ez a szám most 80 és a színházaknak sajnos nincs felvevőképessége. Az esélyük tehát minimális. Volt olyan év, amikor úgy gondoltam, hogy azért hagyom abba a tanítást, mert ebben a kilátástalan helyzetben valami gyakorlati segítséget is illene nyújtanom. Van egy modell-színészügynökség, akiket elhívtam, hogy csináljanak róluk már most egy kartonos nyilvántartást. Sajnos ma már nem nézik meg egymást a színészek és a színházigazgatók sem tudják, hogy a többi színházban kik vannak. A vizsgákra sem kíváncsi senki, így nagyon nehéz az indulás.
-  Mennyivel másabb a szinkron helyzete most, mint a pályája elején?
- Húsz évvel ezelőtt a szinkronok 90%-a a Hűvösvölgyi úton, a Pannónia Stúdióban készült. A rendszerváltással viszont megszaporodtak a csatornák, sorra nyíltak a videótékák. 1988-ban megszűnt a Pannónia Filmstúdió, így az ott dolgozók egy része elment máshová dolgozni, vagy ha volt tőkéjük, összeálltak és magán szinkronstúdiókat hoztak létre. Így megnőtt a stúdiók száma és rengeteg szinkronizálandó film jelentkezett be hozzájuk és nagyon sok esetben meghatározták, hogy mennyi idő van rá. Mondok egy példát: volt egy nagyon híres Oscar-díjas film, Oliver Stone Szakasz című alkotása, amely a vietnámi háborúról szól.  Ez nekem a kedvenc filmjeim közé tartozott, vagy hétszer láttam feliratosan. Aztán egyszer csak kaptam egy diszpót a Pannóniában, ami akkor úgy ment, hogy felhívták az embert telefonon az egyeztetésről, hogy „Péter, megbeszéltük a színházaddal szerdán 14:30-tól 17:00-ig itt van munkád. Kimentem a stúdióba és a bejáratnál volt egy betűrenddel ellátott fakk. A megfelelő helyről kivettem az aznapi diszpót, rá volt írva, hogy Végh Péter, négyes műterem és a film címe. Tehát az ember ott, abban a pillanatban tudta meg, hogy mit is fog csinálni. Bementem a stúdióba és azt láttam, hogy rajtam kívül még vagy 15-en ülnek ott, de csak fiúk. Gyanús volt, hogy egy nőt sem láttam és szólt a gyártásvezető, hogy „Péter, te vagy az Éliás nevű szereplő a 43-es tekercsben.” Ez akkor, 1992-ben nem úgy volt, mint ma, a monitor helyett vetítővászon, a fejhallgató helyett pedig mikrofon volt. A külső hangszóróból jött a vezérhang, a szöveg alapján pedig nem vettem le, hogy miről van szó. Aztán hirtelen beadták a képet és akkor láttam, hogy ez életem egyik legkedveltebb filmje. Ráadásul Willem Dafoe-t kellett szinkronizálnom és pont ő volt az, akinek az alakítása nekem a legjobban tetszett. Olyan izgatott lettem, hogy alig kaptam levegőt, az örömtől és a felelősségtől szinte leizzadtam. Mondja a rendező, Lengyel László, hogy „Péter, nincs idő, sietnünk kell. Holnap 2-re le kell adnom a filmet.” Szóval erre a 4 Oscar-díjas filmre volt kb. 14 óránk. Sajnos, olyan is lett a végeredmény. Az ’50-es években ez egyébként úgy ment, hogy kihívták a színészeket, például Márkus Lászlót vagy Gobbi Hildát és levetítették nekik az első napon a filmet. Ma már erre nincs idő és ez sajnos a minőség rovására megy. Az igényes rendezőknél azért most is úgy folyik a munka, hogy adnak a színésznek három próbát, vagy amennyi kell. Többnyire azonban nagy a hajtás és sok hamis hang marad a felvételen, vagy lehet látni, hogy az illetőnek már rég csukva van a szája, amikor a magyar hang még beszél, és fordítva. Rengeteg ilyen van. Ezeket a hibákat annak idején sokkal jobban szűrték. Ilyen értelemben mondom és gondolom azt, hogy sokat romlott a minőség.

- És hogy volt ez a Dallas idejében?
- Azt még a Pannóniában kezdtük el 1990 decemberében. Akkor még nem is tudtuk, hogy milyen hosszú lesz. Azt mondták, hogy van 25 epizód, és mi már annak is nagyon örültünk. Aztán lett belőle még 20 és így tovább, egészen 7 esztendőn keresztül.

- És ez alatt mennyire lehetett azonosulni a karakterrel? Mert most a rövidebb idő alatt biztos nehezebb.
- Ez nagyban függ a rutintól és az egyéni képességektől is. De azt gondolom, ha az ember jó filmet csinál és a jó a szinkronrendező és a magyar szöveg is, ami nagyon fontos, hogy ne kelljen minden második mondatnál megállni amiatt, mert rossz a szórend, magyartalan a mondat, vagy éppen nincs szájra írva. Egyébként 3-4 alkalom után az ember rááll a figurára. Egy kevésbé jó szinkronnal persze el lehet rontani egy jó filmet, egy gagyi, középszerű színészekkel készült alkotást viszont fel lehet dobni egy jó magyar változattal. A Szakaszt visszahallgatva például sírva fakadtam. Sok a hamis hang és nem lettek jók a figurák, a hangválasztás sem volt jó, sok az aszinkron és az egész nagyon pontatlan. Vagy olyan is van, hogy elkezd nézni az ember mondjuk egy belga filmet és ott ragad, mert Rátóti Zoltán és Fülöp Zsigmond vannak benne. Szóval a hangok miatt nézik meg.

- Ma már nincs is lehetőség korrigálásra, ha valami nem sikerül?
- Kisebb hibákat technikailag lehet javítani, csúsztatni.

- Mennyiben más kezdő színészekkel szinkronizálni, mint olyanokkal, akikkel már színházban is dolgozott együtt? A Dallasban például gyakorlatilag az összes akkori színész szinkronizált.
- Tulajdonképpen én akkor pályakezdő voltam. 1988-ban diplomáztam és rá két évre kaptam meg a szerepet. Hazai György volt a szinkronrendező, aki a rendezők egyik királya volt. Szellemiségét, humorát és műveltségét tekintve is elképesztő egyéniség volt. Hála Istennek ő még mindig él. Egyébként engem Bobby szerepére hívtak ki hangcastingra. Akkor már két éve járogattam kisebb szerepekre a Pannóniába. Egy hét múlva felhívtak, hogy bekerültem a sorozatba, de egy másik figurát kaptam. Ez Gyuri zsenialitását és bátorságát dicséri, hogy az én akkori 30 éves hangomat oda merte adni egy nálam jóval idősebb férfinak, Ken Kerchevalnak. Bár sok más munkám van-volt az eltelt idő során, mégis 70%-ban most is ezt emlegetik. De az biztos, hogy az egy olyan találkozása volt a hangomnak és a figurának, ami nem egy mindennapi eset, főleg manapság.

- Legutóbb nagyon jó volt például a Gengszterkorzóban.
- Azt nagyon szerettem csinálni. Steve Buscemi egyszerűen zseniális. És Aprics László. Gyuri után ő és Mohácsi Emil azok, akik felteszik maguknak a lécet és maximalisták önmagukkal szemben. Aprics eljár színházba előadásokat nézni, hogy új embereket keressen. Nem az történik, hogy van egy filmrendező, aki ismer 13 színészt és mindig azokkal dolgozik, évtizedeken keresztül. Ő azt mondja, hogy „nahát, ennek a 20 éves lánynak milyen érdekes hangja van.” És akkor kihívja őt egy szinkronszerepre. Azon kevesek közé tartozik, aki nyit kifelé.

- A rejtélyben Rudas Istvántól vette át Walter szerepét.
- Az először nagyon rossz érzés volt, hogy a betegsége miatt kellett átvennem tőle, de megtisztelőnek éreztem, hogy rám gondoltak a Mikroszinkronnál. Fantasztikus volt azon az ürgén dolgozni. John Noble egyszerűen zseniális, Walter karaktere meg egy igazi csodabogár.

- És a True Blood? Milyen volt vámpírt szinkronizálni?
- Azt Pócsik Ildikó rendezte, szerettem csinálni. Érdekes egyébként, hogy a hanghordozásomnál és a karakteremnél fogva az elmúlt 20-25 évben negatív szerepeket szinkronizáltam. Börtöntöltelékeket, stricit, kétes ügyvédet, vámpírt, de hősszerelmest sosem osztottak rám. Illetve egyszer mégis: Tomasevics Zorka 33-34 éves koromban egy francia kosztümös filmben rám osztotta a főszereplő jóképű színész karakterét, akinek az arcéléhez jól passzolt a hangom. Na, ő semmi más nem volt, csak egy egyszerű szerelmes fickó, egy gróf. Mostanság is negatív szerepeket szinkronizálok. A Gengszterkorzó egyébként Aprics Lászlónak köszönhetően a legkiemelkedőbb munkám az utóbbi időből. Nagyon jó színész Buscemi. Nehéz volt egyébként csinálni, mert az eredeti vezérhang az amerikai akcentuson belül is másfél-két hanggal magasabban beszélt, mint bárki más. Laci állandóan figyelmeztetett is, hogy ne mélyítsek, hanem magasabbra vigyem fel a hangomat. Na, ő meg egy maffiózó. Az HBO Comedyn ment úgy másfél éve a Félig üres című vígjátéksorozat, olyasmi, mint egy Woody Allen film. Ott egy kopaszodó, jó humorú karaktert szinkronizáltam, aki nem bűnöző, hanem normális családi életet él. Olyan embert kellett szinkronizálnom, aki mindig tisztességesen próbál boldogulni, mégis mindenkivel összetűzésbe kerül és ebből olyan komikus helyzetek alakulnak ki, amiken az ember halálra röhögi magát. Szerettem csinálni és például az sem egy negatív szerep volt.

- Látszik, hogy nagyon sokrétű, amit csinál, és teljes erőbedobással teszi. Honnan ez a sok energia?
- Családi örökség, hogy ennyire energikus vagyok, apai nagyanyám volt ilyen. Genetika és a csillagokból hozott dolog ez, amelynek van pozitív és negatív oldala is. A munkában segít, mert úgy gondolom, hogy az ember minden pályán, de főleg ezen tegye oda magát. Azért szerettem például Hazai Gyurival dolgozni a Dallason, mert volt, amikor azt mondtam neki, hogy adjon még egy próbát, mert bennem még nem született meg az, amikor Cliff elsírja magát az apja halálos ágyánál. Elfogadta, hogy maximalista vagyok, pedig szerinte jó volt előzőleg is. Félgőzzel ezt nem lehet és nem is érdemes csinálni.

- Mi kapcsolja ki?
- Mindenekelőtt a természet, ez egy örök szerelem. Imádom az állatokat, van egy kutyám és egy kaméleonom is. 3 éve ment el a magyar vizslám és érzelmi okokból nem akartam ugyanilyet, így most egy 2 éves francia vizslám van, aki Lili névre hallgat. Nyáron készülök vele kimenni a párizsi világkiállításra. Természet közelben élek, így naprakész vagyok a természet csodáiból. Ez hihetetlenül megnyugtat és energiát ad.
 
Kifelé menet újabb meglepetés ér: egy japán kakas sétálgat a folyosón. A színművész meglepődöttségemre válaszolva elmondta, hogy a tollas „kolléga” a darab egyik szereplője, aki egyébként a sztárok életét éli: kocsival hozzák-viszik, és az előadások után 6 személyes hárem várja otthon a „művész urat”.

Vrabecz Vali © Copyright 2011.



Hozzászólások:
Oldalanként
Bálint Sándor 2011.07.30 03:33:01
Árad ebből az írásból a szeretet, és az energia....

agig112 2011.07.26 21:26:20
Csak egy kis technikai jótanács a kép beszúrásához: linkként kéne betenni, hogy bárki megnyithassa a nagy méretű fotót is. Így (remélem, megjelenik rendesen): <a href="http://www.magyarszinkron.hu/pics/szinkron/hu/news/173139.jpg"><img src="http://www.magyarszinkron.hu/pics/szinkron/hu/news/173139.jpg" width="150" align="right" /></a>

Igazából kéne lennie egy külön file-nak a kisképhez és külön a rendeshez. De a szélesség megadása (width) is egy megoldás (bár kevésbé elegáns). :)

Seszták Szabolcs 2011.07.24 21:55:06
Péter!
Sajnos ritkán járok ezen az oldalon de csoda volt olvasni a nyilatkozatodat:) Örülök, hogy ismerhetlek és hogy sokszor dolgozhattunk együtt...és tudom, hogy ezt privibe kéne, de tudja meg mindenki:) hogy csoda ember vagy....és kurva jó színész...sokat tanultam tőled:))Köszi!
ölellek:
Peter Bishop a fiad:))

Nincs ilyen mappa: truemovies
Csiripel a csiripke

Tartalomjegyzék