Supernatural - A brittek és az ördög csemetéje (12. évad)

Kezdem azt érezni, hogy a harc jó és gonosz között soha sem fog véget érni. És talán így van ez rendjén. Nem igazán tudnék elképzelni egy olyan világot, amelyikben nincsenek már tizenkét éve velem a Winchester fivérek, és nem rójuk Amerika legendás útjait démonokra vadászva, és embereket megmentve. A kötelék pedig nem csak a testvérek, hanem a nézők és a sorozat között is csak egyre erősebbé vállik, miközben a rajongók lelkesedése soha nem látott mértékeket ölt. Egyszerűen nem tudnak hibázni az összképet tekintve a veterán alkotók.

A "Man of Letters" behozatala a történetbe könnyedén a sorozat valaha volt egyik legjobb ötlete volt. Izgalmas témát szolgáltatott, noha érzésem szerint sosem kapott annyi figyelmet, mint szerettem volna. Mindig amolyan mostoha gyermekként bántak vele, aki időnként előtérbe kerül, sötét titkok derülnek ki róla, és idővel a fiúk főhadiszállásává is válik, ám mégsem tudja kinőni magát azzá, amivé szerintem kellett volna. Ugyanis az evolúció következő fokozata, hogy a fiúk újra teremtik a Man of Letters szövetséget, ahol a vadászok együtt harcolnak a démonok ellen. A kulcsszó az együtt, egymás hátát fedezve, nem pedig külön utakon járva, néha keresztezve egymást, mint ahogy eddig. Ezzel szemben ez egy olyan lépés, amit a sorozat (talán szerencsére) soha sem fog meglépni, mert ez mindig is egy család centrikus vállalkozásról fog szólni. És ha a minőség megtartása, a karakter vezérelt történetmesélés ára az evolúció elkerülésének, ám legyen.

 

Viszont a brittek behozatala ebbe a szezonban igazán érdekes fordulatokat jelentett. Látni a szemben álló feleket, a nézetkülönbségeket és a köztük lévő feszültséget igazán impozáns témája volt a szezonnak. Érdekes volt látni a két világ közti különbséget, hallani, hogy Anglia mennyivel "démon-biztosabb" hely, látni a technológiájukat és az eszközeiket, kicsit jobban elmerülni a szervezetük világában mindenképpen a szezon fénypontjai voltak. Így megtapasztalhattuk egy kicsit, hogy mit is veszítünk azáltal, hogy mi sosem fogjuk megkapni az amerikai Man of Letters-t. És noha az teljesen más lenne, a brittek eredményei letagadhatatlanok. Erre Sam is nagyon hamar rájön, és társul az anyja mellé, akit gyorsan beszervezett a démonirtó légió. Dean azonban mint mindig, ezúttal is nagyon szkeptikusan és félve áll a témához. Nem bízik bennük - ami érthető is azután, hogy többször megpróbálták megölni őket-, és ezzel konfliktust generál a testvérek között. Szerencsére azonban ezúttal nem fajulnak el a dolgok.

Mary visszahozatala a sorozat legmerészebb, és talán egyik legbölcsebb lépése is volt egyben. Viszont végig távolságtartóan bántak a figurával, nem tudott kiteljesedni, és csak nagyon apró darabjait láttuk a legendás vadásznőnek. Azonban ez utóbbi dolog még talán megbocsátható valamilyen szinten, ám az, ahogy a fiaihoz viszonyul, hogy kvázi cserben hagyja őket már a legkevésbé sem érződik helyes dolognak. Értem én, hogy sok ez így egyszerre, cirka 30 év után, ám nem igazán értem miért jobb a brittek mellé letennie a voksát, semmint a saját fiai oldalán harcolni - ahol egyébként sokkal jobban működik a figura. Nem kapta meg azt a teret, amit szerintem megérdemelt volna a figura, és egyáltalán nem érzem azt, hogy kiteljesedett volna. Sőt, tovább megyek egyáltalán nem tűnt erősnek a karakter. Könnyen befolyásolható volt, gyenge, miközben próbálták kihasználni a benne rejlő vagányságot, de amit nyújtottak belőle egyszerűen nem volt elég. Ahogy az ő történetét alakítgatták idén nem kifejezetten volt az, amilyennek mi ezt látni szerettük volna. Ennek persze elsősorban logisztikai okai is vannak, hiszen a színésznőnek - csak úgy, mint Caséknek- csak az évad felére volt szerződése. Ennyi fért be a büdzsébe, és emiatt hol berángatták, hol kirángatták a történetből, miközben a fiúkat, és a nézőket is alaposan felbosszantották.



Az egészben az a legérdekesebb, hogy én személy szerint nagyon élveztem ezen két szál mögött rejlő gondolatokat, mégis többször, mint kellett volna sokkal gyengébben muzsikált, mint amilyennek kellett volna. Eseménydús és manipulatív, rejtélyekkel és árulással teli történetszál volt, mégis sokszor hibázott. Nem mondom azt, hogy random alakítgatták, mert nem, csupán azt, hogy sokkal, de sokkal több volt a brittekben és azok missziójában a Winchester testvérek ellen, mint amit végül kihoztak belőle. Lehetett volna még bőven mélyíteni a történetüket, kicsit jobban elmerülni az ellentéteikben, az elveikben, a céljaikban. Persze még véletlenül sem hiszem azt, hogy utoljára hallottunk a brittekről, úgyhogy lesz még esély a szépítésre.



Harmadik, vagy talán a második legnagyobb történetszál pedig maga Lucifer volt. Mark Pellegrino valahányszor felbukkant ebben a szezonban valami olyan energiát szállított, amely könnyedén a legszórakoztatóbb figurává tette. Tele volt játékosággal, és már-már szinte Jokeresen őrült viselkedésével igyekezett felkavarni az állóvizet. Élveztem a szezon elején a különféle testek és személyiségek kipróbálását, de bármennyire is fenomenális volt Rick Springfield Luciferként, az amit Pellegrino tesz hozzá a karakterhez az utolérhetetlen. Finom mozdulatokkal, leleményes cselszövéseivel pedig behálózta az alvilág történetének alakulását, ami Crowley trónfosztásához vezetett és egy minden eddiginél komolyabb veszély felemelkedéséhez.

Noha a Lucifer szabadlábon, vagy a Lucifer fogságban című történetek szerintem remekeltek, az ötlete, hogy a pokol urának gyermeke szülessen a földön még nekem is meredek volt. Nem is azért, hogy mit jelenthet mindez a világra nézve, hanem hogy mit fognak kezdeni ezzel a szállal. Nos, a terhesség teljes szakasza - az a 2017-es epizódokban megjelent történetszál-, szerintem rémesen gyengén muzsikált. Többször zavart, mint amennyire zseniálisan építették fel a közelgő veszélyeket. Egyszerűen nem működött, miközben mégis volt egy aspektusa, amely meg igen. Azonban mégis elvesztegetett időnek érzem az egész szálat, mely értelemszerűen az első pillanattól fogva a következő évados főszálat igyekezett megalapozni. Tulajdonképpen több kérdéssel, mint válasszal fejeztük be a szezont, ami mindenképpen pozitív, az a sok szarság után, amin keresztül kellett mennünk, hogy eljuthassunk erre a pontra.



A Supernatural a tizenkettedik évadában is szállította a jól megszokott minőséget, és visszatérő figurák szép sorát, azonban talán még soha nem volt ennyire gyilkos szezonunk. Sorra hulltak el kedvenc, régi ismerőseink, és nagyon úgy tűnt nincs semmi, amit a fiúk tehetnének, hogy megakadályozzák. Részben a brittek hibájából... Najó, teljesen a brittek hibájából kifolyólag. Majd Lucifer rátett még egy lapáttal, mikor a dupla részes szezonfináléban több szereplővel is leszámolt. Közülük az egyikkel ráadásul nem is a képernyőn, éppen ezért ez volt a legfájóbb.

Viszont álljunk meg egy pillanatra a szezon finálénál. Ennyit még soha nem bőgtem egyetlen epizódon sem, mint az utolsó előttin. Sam nagyon felnőtt a szememben -talán most először realizáltam milyen régóta is van műsoron a széria-, Dean monológja pedig olyan érzéseket hozott elő belőlem, amelyek egészen eddig ismeretlenek voltak a számomra. Teljesen szívbemarkoló jelenetet láthattunk tökéletes tálalásban. Jared Padalecki és Jensen Ackles pedig színészi karrierjük legfontosabb jelenetét hihetetlen energiával, elszántsággal, és érzelemgazdagon szállította. Olyan dolgot tettek le mindketten az asztalra, ami miatt elképzelhetetlennek érzem, hogy ez a műsor valaha is véget érjen. Ők a széria szive, lelke, és motorja. Az, hogy soha nem adják fel, csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy milyen jó példát mutatnak a közönségnek. Ösztönzik őket arra, hogy mindig küzdjenek, és ha más üzenete nem is volna a szériának, akkor már csak ezért is megérte ilyen sokáig műsoron tartani.



Vérfürdő volt a szezon legutolsó darabja. Brutális, lelkeket összetörő, szinte már felháborítóan fájdalmas események sorozata, miközben új lehetőségeket is kinyitott a fiúk számára. Ami felháborított - és tulajdonképpen az egyetlen negatív megjegyzésem-, Rowena képernyőn kívüli "halála". Egyszerűen nem tudom hova tenni. Ennél azért fontosabb, és közkedveltebb karakter volt, és a halála nem feltétlenül volt szükségszerű. Pláne nem így. Viszont ezzel le is tudtuk a finálé hibáit, ugyanis minden, amit ezen kívül műveltek benne zseniális volt. Crowley visszahozatala, alkuja a fiúkkal - ami akár pontot is tehetett volna a sorozat végére -, és tettei ebben az epizódban igazi hőssé kovácsoltak a pokol szebb napokat is látott uralkodóját.

No és ott van ez a repedés, mely egy kapu a különféle világok, valóságok között. Most először nem meta vonatkozásban használták ennek a lehetőségét, mellyel szerintem újabb réteget adtak az egész létezés kérdésköréhez, amely alapból meghatározó eleme a szériának. Méghozzá egy szükséges réteget, melyben visszakaptunk egy alternatív verzióját egy rég nem látott kedves barátunknak. Ráadásul elénk tárt egy még a pokolnál is rémesebb, poszt-apokaliptikusabb világot, melytől kiráz a hideg. Rideg, veszélyes, és teljesen elpusztult Földet kaptunk, ahol az Angyalok és Démonok háborúja majdnem kipusztította az emberiséget, egy olyan világban, ahol Dean és Sam soha nem születtek meg, hogy megmentsék azt. Látni, hogy milyen is lehetne a világ, ha Mary nem köti meg azt az alkut, és az ne járt volna azokkal a következményekkel, amelyekkel... Félelmetes. Szeretném hinni, hogy a hely még visszatér a következő szezonban - és azt is, hogy az a hely keresése vezet majd el bennünket a Scooby-Doo crossoverig. Persze ez rengeteg kérdést felvet, és talán most először, úgy igazán elrugaszkodik a Supernatural a valóságtól. Vajon ez jó dolog?


A tizenkettedik évad epikus fináléban csúcsosodott ki
, mely izgalomban tartja majd a rajongókat őszig. Bőven van miről beszélni, gondolkodni a szezon teljes ismeretében, hiszen ez a finálé csak még egy lapáttal rátett mindenre, talán minden idők legmozgalmasabb Odaát záró darabjában. Az idáig megtett út pedig ismételten elenyészőnek érződik ahhoz, ami ránk vár. Valami egészen hátborzongató érzésem van a jövőt illetőleg, ahol a fiúknak hajmeresztő, új dolgokkal kell szembe találniuk maguk, ami már nem csak a démonok levadászásáról szól. Vagyis mind egy ismeretlen területre tévedtünk. Már amennyiben ez a cél. No, és hogy a három halál, ami a legmeghatározóbb volt vajon végleges-e... Ez egy olyan kérdés, amit érdemes megrágnunk. Találkozunk a tizenharmadik évadban!